Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum.)

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Fekszem, láz. Egy hadapród jött szállást kérni. Undok vendégek.”
A hadapródot elbujtatjuk a mélybunkerben, az „undok vendégek” elől mi bújtunk el. Vegyes-járőr volt: hetvenkedő nyilasok, vonakodó honvédek és egy rosszkedvű rendőr. Ilyen esetre külön riadó jelzésünk volt, begyakoroltunk minden szerepet, Rudi süvítette a vészjelet, a három bujkáló: Tibor, Joki és én felszaladtunk a manzárd-szobába. Duci és Lívia elhúzták a beépített szekrény hátsó falát, a mögött van a kuckó három ember számára. Ránk reteszelték a falat, a ruhafogasokat. Azalatt lent Giziék szóval tartották a járőrt. És ha Bajor Gizi színészkedni akart!… Most az uráért játszott. És minket is mentett. Vaksötétben hallgatóztunk a búvóhelyen. „Ne szuszogj!” – sziszegte Tibor Jokinak. Az fölém hajolt, aki a földön ültem. Vak csend. Hallom Joki szívverését. Aztán a magamét, ahogyan a fülemben dörömböl. „De szégyen lenne, ha innen előpiszkálnának!” Egyébre nem is gondoltam. Lépések a falépcsőn, messziről, tompán. Hangok. Aztán újra lépések. Percek, negyedórák? Lívia hangja csendül, amikor félrehúzza a falat: jöhettek, elmentek már. A kicsi asszony, aki kisbabát vár, remekül viselkedik, tökéletesek az idegei. 

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1.  (1944. december 24.-től orosz kézen)

Reggel 9-re kellett volna az őrnagyhoz mennem, de az újonnan jött oroszok miatt nem mertem elindulni hazulról. Tíz felé szokatlan erős ágyúzás kezdődött, nemsokára szabályos pergőtűz hallatszott a Rózsadomb felől. Kisvártatva megszólaltak az újonnan jött aknavetők is.
Vízért mentem. Visszafelé belebotlottam a kapuban egy kétméteres oroszba. „Nagy támadás?” – kérdeztem. Németül felelt, majd nekem szegezte: „Do you speak English?” Az első az ostrom kezdete óta. Kiderült, hogy egyetemi magántanár Odesszában, irodalom- és történelem szakos. Nosza, meghívtam délutánra.

Hat óra felé kopogtatnak a szomszédból: hat orosz özönlött be, élén a kétméteres egyetemi tanárral. Leülnek, rágyújtanak. Az asztalfőn erős, lányos arcú fiatal férfi, vattakabátban. Gyula mellett sofőrsapkás kaukázusi. Grisának hívják, ő is vidáman visszaivánoz. A tanárral – Ballan a neve – irodalomról kezdünk beszélni. Kikérdeznek orosz költőkből. Szemlátomást csodálkoznak, milyen tájékozott vagyok. Csodálkozásuk örömmé fokozódik, amikor megmutatom nekik orosz könyvek magyar fordítását. Természetesen a Háború és békénél kötünk ki. 
- Mikor olvasta utoljára? – kérdezi a hadnagy. Az „utoljára” szó megüti a fülemet. Márai egy cikkére gondolok, valami olyasfélét írt, hogy ezt a könyvet minden életkorban el kell olvasni egyszer. Mondom, hogy nemrég olvastam, alig hat hete, amikor kiszabadultam a fogházból, s szobafogságra valék kárhoztatva. A hadnagy is nemrégen olvasta, tán fél éve, egy sebesülése alatt. Lesem, mit akar mondani, fogadást ajánlok önmagamnak, hogy tudom előre.
- Olyan, mintha a mai háborúról szólna – mondja. Nyertem. A kérdést hosszan megbeszéljük. Magyarázza, hogy nemcsak a háborús helyzet hasonló, hanem az emberek beszéde. Ahogy ma szidják Moszkvában Hitlert, úgy beszélnek Napóleonról. 
Grisa telepszik mellénk. Hátratolja a homlokán a sapkáját, és átmenet nélkül Bakuról kezd beszélni. Szép, gazdag város. A tenger. A szép nők. A sok bor. Ő maga örmény. 

A jó hangulat most már ellepi a szobát, akár a vastag dohányfüst. Nógatjuk Vaszilijt, játsszék valamit a harmonikán. Vaszlij átszalad a szomszédba, áthozza a harmonikát és egy vékonypénzű, ezüstfogú, nagyon takaros kis emberkét. Vaszlij közkívánatra eljátssza a Tri tankiszti című orosz katonaslágert. Harmadszorra már mi magunk is vele dúdoljuk. Népdalok, tangók, kozák táncok váltakoznak a harmonikán, és Ballan bámulatos basszusa szinte szétveti a kis szoba falát.
Már tizenegy orosz vendégeskedik szobámban. Sorra kérdezem, ki micsoda. Van közük asztalos, diák, méhész (ez Vaszilij), földműves. Utoljára az ezüstfogút kérdem.
- Finánc-inzseniőr – mondja, s én nem merem megkérdezni, mi lehet az. A felesége doktor, odesszaiak. 
- A családom kiirtották a németek – mondja. – Szerencsére feleségem és kisfiam megmenekült, de egyébként mindenkit, apám, anyám, egész rokonságomat kipusztították. A zsidók házait beszögezték, aztán rájuk gyújtották. 
Hosszan beszél még, a felét nem értem, de annyit kiveszek a szóáradatból, hogy a kegyetlenkedéseket mondja el részletesen. A többiek némám hallgatják. 
A hadnagy veszi át a szót. Elmondja, mint látványt, a felszabadított Oroszországban a kivégzőtáborokat, az elásott holttestek hegyeit. A hadnagy hangja először szintén hűvös volt és tárgyilagos, aztán beleforrósodott, végül már vissza kellett fojtania a hangját, hogy ne kiabáljon. 

Csak néhány másodpercig ültünk hangtalanul, amikor befejezte. Ekkor Vaszilij rágyújtott a Három tankosra, egy-két sort egymaga énekelt, azután belecsimpaszkodtunk valamennyien a dalba.
Az oroszok cigarettával kínálják a nőket. Az egyik gyufa fellobbanó fényénél Grisa észreveszi az egyik házbeli vendég szemén a kékbe, lilába, sárgászöldbe játszó monoklit.
- Hát ez mi? – kérdi.
Egymásra nézünk. Nem felelünk rögtön, a nyelvemen latolgatom a szavak súlyát, fontolgatom, megmondhatom-e az igazat. Úgy vagyunk együtt, mint barátok, de mégis ezek győztesek, én pedig a megvert, megvetett, hagyományaihoz hűtlen, csatlós mivoltához hű kis nép fia. Mit szóltam volna én Oroszországban, ha szemrehányást tesznek nekem valamelyik bajtársam erőszakoskodásáért?
Nem haboztam annyi ideig, mint amennyi alatt ezt leírtam, de az orosz értett a hallgatásból.
- Ruszki szoldat? – kérdezte halkan a hadnagy, s mi hangtalanul bólintottunk. – Sajnáljuk – mondta a hadnagy.
- Ide hallgassanak – harsogta Ballan. – Van rossz orosz katona, és van jó orosz katona, van rossz német katona, és van jó német katona; van rossz magyar katona, és van jó magyar katona.
- Úgy van, úgy van – bólogatunk mindannyian.
Grisa befelé fordított tenyérrel fölemeli a kezét.
- Az emberek olyanok, mint az ujjaim – mondja. - Ez itt kicsi és vastag, ez nagyobb, emez még nagyobb, emez még nagyobb, ez itt már kisebb, ez egészen kicsi és vékony. Ponyimajetye? Éretitek?
Értjük, hogyne értenők.
Grisa előveszi a tárcáját, és megmutatja a felesége fényképét. Nagy fekete szemű, igazi kaukázusi típus. Nem csínos, de szép. El akarja tenni a tárcáját, de a többiek kórusban kiáltozva követelik, hogy mutassa meg a többi fényképet is. Grisa kissé kéreti magát, de aztán előveszi.  
- Ez Ilonka, ez Marianna, ez Sári, ez Amália, ez megint Ilonka, ez Magda, ez Mária, ez megint Ilonka… - Már valamennyien nevetünk. A képeken minden kor és társadalmi osztály képviselve van.
- Mutatom, hogy pisztollyal szerezte-e őket?
Újabb nevetéshullám. Grisa nem tud felelni, mert Vaszilij megelőzi és megmagyarázza:
- Kicsi klebuska (kenyér), kicsi muka (liszt), kicsi zsír, kicsi-kicsi szaher (cukor)…
Grisa nem tiltakozik. De nem is néz rám: ma délután adott egy háromkilós kenyeret. Gyorsan előveszem, felmutatom, és megkérdem, engem akar-e majd végül megerőszakolni, vagy „háremem” egyik tagját. Grisa széles mozdulattal rámutat valamennyi nőre. 
Ha borunk volna, koccintanánk.