Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Reggel azután magam is elindultam, hogy végigmenjek a városon. A József körúton, Erzsébet körúton, Andrássy úton, Benczúr utcán mentem végig. Ha arra, amit ezen az úton az ember lát, idegei nem omlanak össze, akkor az ember komisz állat. Aminthogy az. Nem hiszem, hogy volt a modern háborúk történetében példa arra a szörnyűségre, mely Budapestet romba döntötte. Ha úgy történt volna, mint régi írásokban olvassuk, hogy Budapestet „a földdel egyenlővé tették, és helyét sóval hintették be”, nem volna olyan tragikus látvány, mint amilyen a körútra lépve elém tárult. Ebből már az én életemben város nem lesz. De tán fiaméban sem. Egyetlen ép ház nincs az egész vonalon; némelyik egészen romokban, másoknak a frontja ép, de a tátongó ablakon látni kibelezettségüket, vannak olyanok, melyeknek helyreállítása aránylag könnyebben fog menni; tetők leszedve vagy szétszaggatva, balkonok leszakítva, ablakredőnyök, boltredőnyök kiforgatva, villany- és telefonkábelek és villamos vezetékek vasoszlopai kicsavarva vagy derékon törve, a járda és a kocsiút üveg-, cement- és téglatörmelékekkel, kilőtt és ki nem lőtt lövedékekkel eltorlaszolva, lyukak, tölcsérek, kráterek által megszaggatva, megszenesedett gerendák az útra dobva, szétroncsolt autók, páncélosok, tankmasztodonok a járdaszélen, a fák kiszaggatva vagy széthasítva.

A Sándor téren egy szétroncsolt fejű ember, a Rákóczi térnél megint egy hulla, a Körút és Király utca sarkán hat hulla, félig felöltözött emberek, szétrongyoltan, arccal a földnek. És sárga csillagos emberek százai, batyuval a hátukon, vagy tolókocsival, gyerekkocsival, targoncával, ahogy a szegényes holmijukkal a felszabadított gettóból lakásukra igyekeznek. Lerongyolt, sápadt, bizonytalan tekintetű alakok; a szörnyűségek, melyeket átéltek, szemük hártyájára írva. Nagy részük még viseli a sárga csillagot, nyilván menlevélnek érzi esetleges újabb jogellenességekkel szemben. Az egyiket, aki köszönt nekem, megszólítom: „Passepartout (menlevél) ez a sárga csillag?” „Nem, uram, nem! Ezt én örökké hordani fogom. Mert nálam, uram, jobb sovénebb magyar nem volt az országban; de most viselni fogom, hogy megkülönböztessem magamat azoktól, kik velem ezt elkövették.” Egy másik zsidó ismerősöm, középkorú férfi, aki hetvenesztendősnek látszik: „Igazgató uram, a nyilasok elhurcolták feleségemet, lányomat, nem kívánok élni.” Egy újságíró ismerősöm szólít meg: „Tíz szörnyű hónapot átéltünk feleségemmel, s most, mikor úgy-ahogy túlvagyunk a bajokon, szíve nem bírta már tovább, ma délelőtt meghalt. Most megyek a Rákóczi térre, hogy ott eltemessem.

Egy bőröndüzlet holmiját dobálja ki egy katona az összetört kirakatablakon. A közönség a zsákmányon összemarakodik. Az orosz katona szétkergeti őket. A másik sarkon valaki ép fűszer- és csemegeüzletet fedez fel. A redőnyt, mely sarkaiból ki van forgatva, fölfeszíti, bejut, és kezdi kihordani a bort, pezsgőt s ami egyebet talál. A Nagydiófa utcába megyek, ahol Bella húgom lakott, mielőtt Sztójayék (Sztójay Döme, miniszterelnök, 1944. március-augusztus)kitették lakásából. Ott találom a házmesternél. Sírva öleljük egymást. Ági is megvan, Sándorék is. Holnap talán a gyerekekről is tudok hírt szerezni – ha ugyan valamelyik Duna-híd épen maradt.

Kétségbeejtőbb dolgot, mint egy ilyen séta, el nem tudok képzelni. Amellett kockázatos is. Nem is annyira a német repülők golyószórása miatt, ami szintén idegesítő, hanem a házakról minden szélfuvallatnál lehulló téglák, üvegcserepek, redőnyök, gerendák miatt.

Egy öregember ült egy ilyen omladozó ház előtt egy hórakáson, összevérezve, mély vágásokkal arcán, kezén. A súlyos vérveszteségtől mozdulni sem tudott. Senki sem törődött vele. Én sem; szánakozó pillantást vetettem rá és továbbmentem, és még csak nem is szégyelltem magamat. Nem tudom, hány esztendeje ébresztgetik az emberben a „közösségi érzést”. Sikerült nekik.

Általában minden sikerült, amit náci példán megvalósítani próbáltak. Der Führer macht’s schon. A Führer majd elintézi. Hát Magyarországot el is intézte, német alapossággal, évtizedekre. A Führer bosszút áll Aachenért. Ha már Aachen elpusztításáért nem fenyíthette meg Manchestert, hát megfenyítette szövetségese fővárosát. Der Führer macht’s schon.

Tegnap volt tíz hónapja, hogy a nácik megszállták Magyarországot. Rabságom pontosan tíz hónapig tartott, s mikor sötét börtönömből kiléptem a szabad ég alá, egy pillanatra az volt az érzésem, hogy csak vissza, vissza. Nem embernek való látvány. Vae victis! Jaj a legyőzötteknek, és jaj azoknak a szerencsétleneknek is, akik utálkoztak a nácibarátságtól és náci világnézlettől, s egész szívből a szövetségesek győzelmét kívánták, de Bárdossyékkal, Imrédyékkel, Rajnissékkal, Sztójaiékkal, Szálasiékkal egy honban találtattak.

(Bárdossy László: miniszterelnök 1941-42; Imrédy Béla: miniszterelnök 1938-39, gazdasági miniszter 1944. május-augusztus; Rajniss Ferenc: újságíró, a Szálasi-kormány vallás és közoktatásügyi minisztere, a nyilas kormányzótanács tagja; Szálasi Ferenc: miniszterelnök, nemzetvezető 1944. októbertől. 1946-ban Sztójayval együtt halálra ítélik és kivégzik valamennyit.) 

S.-ék állítottak be Éviékhez. Szörnyű dolgokat éltek át. A légóhelyen, ahol tartózkodtak, együtt voltak a Lemezipar negyven-ötven nyilas munkásával, kik főmérnöküket, mert zsidószármazású volt, a legválogatottabb kínzásokkal végezték ki. Ezek a nyilasok feljártak az üres lakásokba, azokat kirabolták, a tulajdonosokat, ha tiltakoztak, félholtra verték, s az egész pincét brutálisan bántalmazták. Ha már itt nem volt mit rabolni, akkor mentek a szomszéd zálogházba, és azt rabolták ki. Amint bejöttek az oroszok, eldobták nyilas jelvényüket, és másnap már vörös karszalaggal jelentek meg.

Ma délben a látottak láttára és a borzalmak hallatára csüggedten és lemondóan tanácskoztunk arról, hogy mitévők legyünk. És semmi nem jutott eszünkbe. Kivéve, hogy jó volna Svájcban lenni, vagy Portugáliában, vagy Rómában, vagy a pokolban… mit bánom én.

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Délelőtt nyilasok őrjárata jött be a házba, és minden férfit igazoltatott. Felmentésemet érvénytelennek mondta, és az udvaron abba a csoportba sorakoztattak, ahol azok a férfiak voltak, kiket magukkal visznek. Csak az öregek maradhattak otthon. Annyi időm volt, hogy az óvóhelyről kihozhattam hosszú bőrkabátomat, hátizsákomat, és feleségemtől s gyermekeimtől életem legkeserűbb búcsúját vettem, nem tudtam, látom-e őket valaha az életben.

Házunkból valami tízen mentünk fegyveres nyilas kíséretben. A kapuig kísértek síró hozzátartozóink. Az utcán csapkodtak az aknák, és halálra szántan meneteltünk libasorban végig a Retek utcán és a szétbombázott Margit körúton. A nyilasok gúnyolódtak, hogy katonaszökevények vagyunk, mert nem jelentkeztünk önként, hanem az óvóhelyen bujkáltunk.

A Keleti Károly utca sarkán hatalmas, modern 5 emeletes ház pincéjébe vezettek bennünk, ez volt a Hungarista Légió székhelye. A pince rettenetes sötét, alacsony és dohos volt, majd megfulladtunk a füstben, amikor egy kémény nélküli kályhába begyújtottak. A falak mellett civil lakosság húzta meg magát, a másik oldalon katonák és sebesültek hevertek földre hintett szalmán. Egyetlen szál gyertya mellett utcai ruhában egy széken ült Mike „vezető testvér”, a hirtelen előléptetett alezredes és mellette egy írnok. Beírták adatainkat a légió naplójába. Közben rengett a ház, mert bombáztak. Keserűen szólalt meg a „vezető testvér”: Engem keresnek, ahová én megyek, ott mindig pokolgép robban, tudják, hogy ide költöztünk, a Hungarista Légiót akarják megsemmisíteni. Azután parancsokat osztott a katonáknak, és kilátásba helyezte, hogy egyik másik közülünk még ma este bevetésre megy ővele. Pár ruszkit mindenki el tud intézni különösebb kiképzés nélkül is. Aztán lehajtotta fejét, és aludt. Felkeltették, de unottan legyintett. Egy rokkant járásbírót hozott be az őrség. Miután átnézték iratait, megnyugtatták, hogy ő is itt marad, majd beosztást kap a haditörvényszéken. Különben is csak pár hétig kell még kitartani, amíg ideérnek a felmentő seregek, amelyek Budapestet biztosan felszabadítják. Később arról beszéltek nekünk, hogy a Duna parton minden este áthallani magyar testvéreink halálsikoltását, amint a tarkólövésekkel tömegesen kivégzik őket, ezért kell nekünk harcolnunk, még ha az életünket is feláldozzuk szabadságunkért.

Órák hosszat ott álltunk a pincében, míg végre estefelé jött egy szigorú tekintetű őrmester, és átkísért a mellékutcába egy nyomdahelyiségbe. Ez a pince nyüzsgött a magyar és német katonáktól, és rengeteg fegyver, lőszer és élelem volt felhalmozva. A nyomdagépek tetején deszkákon aludtak a katonák, és még egy talpalatnyi ülőhely se akadt számunkra. Társaimmal Héray, Lupkovics és Vidoviccsal ott töltöttük valahogyan az éjszakát azoknak a katonáknak a helyén, akik éppen őrségen voltak. A katonák jöttek mentek a bevetésre, és néhányszor riadó készültség is volt az éjszaka folyamán. Egy nyomdagép kézi erővel hajtva egész éjjel zakatolt. Itt nyomtattak egész Buda részére tájékoztató újságot, ami tele volt optimizmussal és a felmentő seregek emlegetésével.

Joksa Ferenc, az otthon keresztény alkalmazottja
Buda, XII. kerület, Alma utca 2. Zsidó Szeretetotthon

Az otthon lakói borzalmas rettegésben éltek. Szemben az iskolában egy katonai kórház működött. Átmentem, s kértem a parancsnokát, helyezze védelme alá az otthont. A tábornok kijelentette, hogy ő olyan kis pont, hogy nem tud segíteni. Javasolta, hogy forduljunk a németekhez. Az otthonba visszatérve javasoltam, hogy aki tud, inkább menjen el. Az egész napos bombázástól megrémült öregek, akik között alig akadt 70 év alatti, nem mertek útnak indulni. Aztán négyen mégis nekivágtak.   
Este 7 és 8 között nyilasok érkeztek, s kijelentették, el kell szállítani az ápoltakat. Különválasztották a nőket és a férfiakat. A nőket kivezették a Városmajorba, és a Szamos utcai oldalon hármas sorokba állították őket. Aki nem tudott járni, azt hordszéken vitték le, és letették a földre. Ekkor megszólaltak a géppuskák. Egyesek csak sebet kaptak és könyörögtek, végezzenek velük egészen. Erre három kézigránátot vágtak közéjük. Egyik robbant, s ettől tüzet fogtak az áldozatok ruhái.      
Aztán a férfiakkal is végeztek. Összesen 70 embert öltek meg.

Deseő László, 15 éves 
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

A szomszéd törött lábú bácsit elvitték a Gömbös Gyula úti kórházba. Még az udvaron is fekszenek a sebesültek. Újságpapírral kötözött sebekkel. Kötszer nincsen. Mariskától kaptam egy gránátvéget. Elhatároztam, gyűjtöm a repeszeket. Az óvóhelyről gyűjteményemmel együtt kidobtak. Én viszont kidobtam a gyűjtemény nagy részét, vagy 5 kg ócskavasat. A gyerekek meg megint visszahozták az óvóhelyre. Tőlük nem meri senki sem elvenni, mert akkor üvöltenek.

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/