A tüzérségi lőszer kifogyott, gyalogsági lőszer igen kevés, csak lövési tilalommal osztható be, üzemanyag kifogyott, az ellátási helyzet igen kritikus, a sebesültek helyzete katasztrofális.

Müller Károly 54 éves könyvkiadó
Buda, XII. kerület 

Reggel egy másik házba vittek, ahol egy 13 éves lány géppisztollyal vigyázott rám. Az itteni kihallgatásomat, amit pofozással kezdtek, azonban nem tudták lefolytatni, mert parancs érkezett, hogy az összes fegyverforgató férfi vonuljon be a hűségházába. A bevonulásuk előtt kb. 20-25 nyilas tódult be a házba, közöttük a vádlott (Kun páter) is, aki jelentette, hogy csak délután jöhet, mert van még egy pár „kinyírása", és rám vonatkozóan kiadta az utasítást: „ezt azonban vigyétek, és parádésan nyírjátok ki". Negyedmagammal először a Németvölgyi u. 5. szám alá vittek, ahol nyilvántartásba vettek minket. Itt egy melléképület előtt feküdt 20-25 halott és Bakonyvölgyi és több nyilas az aranyfogakat szedték ki a halottak szájából. Itt láttam újra a vádlottat is, amint egy fiatal, leszakított blúzú, felhajtott szoknyájú leány hullája felett szétvetett lábakkal állt, és a kisleány holttestére célba vizelt a nyilasok nevetése közepette. Ez a látvány oly rettenetes volt számomra, hogy ez az emberi fenevad valósággal meghasonlást idézett elő bennem.

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Egész napom eddig, déli egy óráig, üres ténfergés. Felmegyek, lemegyek, ide-oda lógok. Mindenütt útban vagyok, mert szakadatlan a nyüzsgés. Főznek, sütnek, mosdanak, borotválkoznak, mosogatnak. Egy nő lekváros palacsintát készít. A másik asszony éppen azt mondja: mindjárt bepanírozom a húst. Még mindig van húsuk! Kiderül, hogy mikor összeírták a készleteket, mindenki hamis adatokat mondott be. No, de ez nem fontos. Amit elvennének, azt úgysem a nélkülözőknek adnák. Egy közeli házban a nyilasok elszedték az óvóhely népétől az élelmiszereket.

Eddig még csak elviseltem ezt a pincét. Elkerült a betegség is. Nálunk senki sem betegedett meg súlyosabban. Nagy szerencse mindnyájunknak. Aki a pincében például tüdőgyulladást kap, annak vége. Aki gyomorfájás ér, az szenvedhet fogcsikorgatva, sem orvos, sem gyógyszer. Akinek a foga fáj, nem húzathatja ki. Aki megsebesül, isten tudja meddig várhat orvosi segítségre. Ámbár dr. L.L., akit sohasem találok otthon, egész nap járja a pincéket, és látogatja a betegeket. Éppen a Nagymező utca egy pincéjéből jött. Sérült lábat operált. Az operáció négy gyertya világánál folyt. A sérülés bombaszilánktól eredt. Mikor a beteghez hívták, annak már szörnyű állapotban volt a sebe. Fertőzött, rohadó sebből kellett a szilánkokat kiszedni és a gennyet kikaparni. A kötözés maga két óra hosszáig tartott. Azt is elmondta, hogy a napokban közelében robbant egy akna. A légnyomás a falhoz vágta, meg is sérült. 

Deseő László, 15 éves 
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

A mi környékünket is bombázzák. Mindnyájan az óvóhelyen vagyunk. Olyan mindig, mint amikor homokzsákokat vernek az ablakhoz. Az ember dobhártyája mindig pattan egyet. A lámpa minden dördülés után himbálódzik. A társzekeres németektől kaptak a lányok (Mariska és Ilona) 10 kg cukrot, lekvárt és egy vödör petróleumot. 
A házmester hazaszökött, és meséli: 14 éves gyerekeket is kihajtják az óvóhelyről, két kézigránátot nyomnak a kezükbe, és neki kergetik őket az oroszoknak. Rengetegen pusztulnak el. Budaörsöt a németek állítólag visszafoglalták. Az egész vár ég állítólag. Már eddig is tapasztaltuk, hogy estefelé sok pernye szálldos, most már értjük. 
Este nagy tanácskozás volt, hogy ha jönnek katonát rekvirálni, hova bújjunk Ivánnal. Úgy határoztunk, hogy felmegyünk a lakásba, ha jönnek, és körbesétálunk, ha kutatnak. Azaz a rekviráló katonák bejönnek az egyik ajtón, és mi kijövünk a másikon, és megfordítva. Nekem nagyon tetszik. Talán nem is sajnálnám, ha elvinnének katonának. Romantikus lenne. Édesanyámékat sajnálnám, hogy minek neveltek ennyi ideig.

Puskás István nyomdaigazgató
Pest, V. kerület, Városház u. 12. Nyilasház

Felemelt kézzel a falhoz térdepeltettek bennünket, s az egyik nyilas a cipőtalpainkat vizsgálta, hogy pénz, ékszer, felsőruházat és egyéb értéktárgy híján a jobb cipők alapján szemelje ki a tarkólövésre ítélt áldozatokat. Bennünket csak az mentett meg, hogy a vizsgálódás közben nehéz batyukat cipelő nyilasok rontottak be a szobába azzal, hogy - Itt a szajré! Erre azonnal otthagytak bennünket, s megkezdődött az osztozkodás. A lepedőbe csavart holmik között különböző női és férfi ruhák, cipők, ezüst evőeszközök, aranytárgyak, pénzkötegek hevertek, amikre úgy csaptak le, egymást marva, mint a héják. Az osztozkodás lázában rólunk teljesen megfeledkeztek, csak később kísértek át a szomszéd ház félemeletére.

Jajgatások, sikongások, velőt rázó ordítozások hangzottak. Tompa dörrenések, elcsukló jajszavak tömege. Kinéztünk az ablakon az utcára, és láttuk az alsóruhában a Duna felé menetelők tömegét. Többen a járdatesten feküdtek súlyos sebekkel, melyet részeg kísérőik okoztak. Egyszer csak azt vettük észre, hogy őreink civil ruhába öltöztek, s eltűntek.

Böszörményi-Nagy Emil 32 éves bíró
Buda, XII. kerület, Városmajor utca

A Városmajor felett süvítettek a gránátok. Az orosz előőrsök alig 2-300 méterre álltak tőlünk, és mindannyian reszketve vártuk már a felszabadulást. Délután 4 óra körül az állandó géppisztoly lövések hangja mellett egy másfajta tompább hang ütötte meg fülünket. A zsidó kórház irányából jött. Az ablakhoz szaladtam, kinéztem s borzadva tántorogtam vissza. Egyikünk ájultan esett össze a szörnyű látványtól. 4-5 ápolónő állt fehér fátyolban sorba, arccal a kórház udvarán álló szénkamra felé fordulva. Mögöttük néhány nyilas, akik közül az egyik lőtt, és az ápolónők sikoltva estek össze. Magunkba roskadva ültünk, és hallottuk még egy órán keresztül a megismétlődő lövéseket és halálsikolyokat.

Halpern Mór
Buda, XII. kerület, Városmajor utca 64-66, Bíró Dániel Kórház

Délben ismét fegyveres nyilasok tiszteltek meg látogatásukkal, ugyanazzal a vezetővel élükön. Körülbelül 15-en lehettek, fellépésük agresszív volt és emberfia a kórházat el nem hagyhatta. Látván a helyzet komolyságát, ismét közbeléptem, de még határozottabban és energikusabban, mint előző nap. Hivatkoztam arra, hogy előző nap elfogadták a Nemzetközi Vöröskereszt védettséget igazoló írást, amely a Szálasi-kormány és a Nemzetközi Vöröskereszt között létrejött megállapodást tartalmazza, melynek értelmében a nyilaskeresztes párt is elismeri a védettséget. Erre a nyilasok vezetője, egy állítólagos őrmester - akinek a fia volt a fő segítőtársa - azt válaszolta, hogy a Szálasi-kormány nem ismer el semmiféle védettséget, sem svájci, sem svéd, sem Vöröskereszt védettséget, csak zsidót ismer. Ismét hangsúlyoztam, hogy a kórház a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt áll. A felelet az volt, hogy a Vöröskereszt védelem alatt zsidók bújnak meg. Megkértem arra, hogy tegye lehetővé nekem, hogy a Vöröskereszt delegátusával érintkezésbe lépjek, amire ő már-már hajlandónak is mutatkozott, de fia befolyására ezen kérésemet elutasította. Hiába mondtam, hogy csak volt zsidó-kórház, most kifejezetten Vöröskereszt-kórház, a fejemre olvasta, hogy a szomszédból kapott információ alapján biztosan tudja, hogy zsidó-kórház vagyunk. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a biztos információ a szomszédos János-szanatóriumból származhat, amely, hogy magát zsidó-mentesítse, röviddel a tragédia lejátszódása előtt benyomott kórházunkba kábé 17 zsidó beteget és az ostrom alatt még a vizet is megtagadta tőlünk.

Ezek után megkezdődött az igazoltatás. Először a személyzet ment ezen keresztül. A zsidókat külön csoportosították az irodában, a keresztényeket bevitték egy szuterén helyiségbe. A zsidó alkalmazottakat felvitték egy fáskamra elé és sortűzzel végezték ki őket. Aztán a járó betegeket a társalgóban sorakoztatták fel és szintén a fáskamra előtt végezték ki őket. 4 óra körül már az udvaron hulla hulla hátán feküdt. A kórház igazgatója is itt lelte halálát. Sulzer főorvos az udvaron feküdt két halott alatt és még sokáig nyögött. A szemben lévő ház lakói ki akarták emelni, de az udvaron álló nyilas őr lelövéssel fenyegette őket. Végül a fekvő betegek kerültek sorra, akiket szobáról-szobára járva, betegágyukban válogatás nélkül lőttek agyon. Két kisfiú holtestét anyjukra borulva találták meg később. Körülbelül este 7 óra lehetett, mikor ez a világtörténelemben példa nélkül álló vérengzés véget ért. Kábé 150 embert öltek meg ekkor.

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december karácsonyától orosz kézen)

Ebédtájban befutott a nőorvos. A magzat már süllyed, de a fej még nincs a medencében. Egy hét, de lehet, hogy kettő. Beszélgettünk, kiderült, hogy nem is Tarnóczynak hívják, hanem Sósnak, és természetesen bujkáló zsidó. Felesége Berény Róbert (festő, grafikus) lánya. Vállalja a szülést itthon is, de négy tiszta lepedő, és hat törülköző kell. Honnan, Uramisten? Josette ma idegesebb, mint különben. Du. 3 óra tájban ismét német gépek repültek el fölöttünk, újabb nagy csinn-bumm, s úgy látszik, megint leszedtek egyet, mert igen ölelgették egymást.

Este meglátogatott a légvédelmi hadnagy. Kértem adjon katonát kísérőnek, ha Josette-nek eljön az órája. „Kettőt adok – felelte. – Sőt kocsit is adhatok.” Hát ilyenek. Ez egyébként mészáros civilben Szibériában. Két gyereke van, négy éve nem látta őket. Javában beszélgettünk, amikor riadót rikoltottak lenn.

Pavel Luknyickij kaptány, 42 éves haditudósító
Valahol Pesten

Részeg vöröskatonák megerőszakoltak két nőt, akik a pincében húzódtak meg. A katonákat a haditörvényszék a helyszínen elítélte, majd nyilvánosan agyonlőtték őket azok előtt a helyi lakosok előtt, akik tanúi voltak ennek a visszataszító bűntettnek.

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

Pest, VI. kerület

A szomszéd házba is becsapott egy bomba, és a felét elpusztította. A közeli tűzőrségben két tűzoltó meghalt. Az őrszobában ültek, a légnyomás a falhoz vágta őket úgy, hogy szétloccsant a fejük. Tegnap, tőlünk nem messze lévő, abba a házba vágott egy akna, amelyben G.-né lakik. Nem tudom, él-e még. Meg van-e még a lakása?

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Csak úgy reng alattunk a föld. Az épület hátsó részébe megint bomba vágódott. „Vasidegek! Hiszünk és kitartunk!” – hirdeti lapjuk. Ellenben a tüzérek, akik itt tisztek nélkül lézengenek, esküdöznek, hogy a pincéből ki nem teszik a lábukat.
„Bújt az üldözött s felé kard nyúlt barlangjába” – szavalja a folyosón egy becsípett katona. 
Most rontanak be a hírrel: ég a ház! Gyújtóbombát kapott. A katonák oltani próbálják. Én is kabátot kapok, hogy kinézzek. Ria nem enged. „Ezzel a külsővel nem lehet” – mondja. „De hát honnan vegyek most egy másik külsőt?” Azonban már jönnek vissza: a tüzet eloltották. Mindenből részesülünk, amit a pokol nyújthat.
Az orosz megafon hangja idáig hallatszik. A magyar tiszteket és legénységet invitálja. A legénységet nem kell invitálni, a tiszteket sem nagyon.

Ebéd: grízes tészta. Vacsora: kenyérleves. Most dőlt össze fölöttünk az épület egy része. Szörnyűrobbanás volt; a pince szellőzőablakát törmelék torlaszolta el. Ijedtség. Egy kicsit a halál lehelete futott végig a társaságon. Én tovább jegyeztem, pózból. Künn a folyosón pedig világosan hallható az utcai harcok puskaropogása.

19 óra. Egy szanitéc, aki Budáról, a Fő utcából jött ide, meséli: az egész úton – Fő utca, Lánchíd, Erzsébet híd, Kossuth Lajos utca, Rákóczi út, Vas utca, Horásznszky utca – sem némettel, sem orosszal nem találkozott. Szerinte a németek már nem védik komolyan Pestet; odaát Budán azonban a legkeményebb ellenállásra készülnek. Budára ma tört rá a pokol. Rettenetes ágyúzás, repülőtámadás folyt egész nap. Az utcák során romba dőlt házak, szétlőtt lövegek, összeroncsolt tankok, szétmarcangolt lovak. A betegeket nem viszik el, a hullákat nem temetik, a katonákat nem élelmezik. Buda pokol, gyermekeimre gondolok. Itt most csend… vajon a mi poklunk megszűnt-e?

Czipszer Rezsőné kórházi alkalmazott
Buda, XII. kerület, Maros utca 16. A Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló Budai Izraelita Szentegylet Kórháza

A gyilkolás másnapján a nyilasok hozzátartozói megszállták a kórház egész épületét (és ott tartózkodtak még kábé két hétig; közvetlen az oroszok bejövetele előtt menekültek el, addig ott étkeztek, és ott laktak). Deutsch titkár a tömeggyilkosság napján a padlásra menekült, s keresztény iratokkal igazolta magát, vele volt szobalánya Rózsi is, akit mint lányát igazolt. Másnap Erzsi nővér feljelentésére, levetkőztetve kivitték a kertbe és megölték őket; láttam, hogy Deutsch titkár hasát felmetszették, Rózsi szobalány homloklövést kapott.

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény, 43 éves. A betiltott 8 Órai Újság volt szerkesztője, szatirikus írásai miatt a megszállás óta különösen keresett személy.

Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum) 

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Ez a gazdag család undok. Gizi néni hajat mos nekem.”

A K.-család megmutatja, hogy ők még a pokolban is urak. Az ostrom poklában két cselédjük is hordja nekik az ételt. A szomszéd utcában van a lakásuk, szakácsné-szobalány ott süt-főz és percnyi pontossággal kell, hogy meghozzák az ebédet, vacsorát. Akár esik a bomba, akár fú az aknaförgeteg. Mert K. úr ideges lesz, ha nem kap időben enni és dühöng, ha a császármorzsában kevés a mazsola. Mi szépen három napig eszegettük a bolgár bácsi búcsúrépáját s ma tértünk át a háromnapos babkondérra. Giziéknél lencse járja, félnapig válogattuk. Rudiék jelenleg borsón élnek. Ez a mi hármasforgónk. Gizi egyébként ma általános, mindenkire kiterjedő fodrásznapot rendezett. Csattogtatja a hajvágó ollót, Tibor, Rudi, Joki, én, mind sorra kerültünk s akkurátusan megnyiratkoztunk a szakszerű szépségszalonban. Bajor Gizi életösztöne, hite, napsugaras derűje kimeríthetetlen energiaforrás volt. Láttuk őt eddig sokszor színpadon, voltunk vele társaságban, látogattuk otthonában. Most a jellemek tűzpróbájában megismertük igazi, emberi lényét. És ez nagy ajándék volt a sorstól.

Müller Károly 54 éves könyvkiadó
Buda, XII. kerület, Németvölgyi u. 5. Nyilasház

Este ismét két nyilas jött a lakásomra, azzal, hogy titkos leadóállomást tartok és zsidó értékeket rejtegetek. Ismét bekísértek az Andrássy út 60-ba, ahonnan Budára, a Németvölgyi úti nyilasházba vittek. Szürkületkor érkeztünk oda, ahol a nyilasokat nagy evés és ivás közben találtuk. Hegyi nevű nyilas parancsot adott, hogy forduljak a fal felé, és ne mozduljak. Később két nyilas jött és jelentette Hegyinek, hogy a Németvölgyi út 15. számú házból a zsidók rálőttek a nyilas járőrre. Menjetek és nyírjátok ki őket - hangzott az utasítás. Közben nagy ujjongás és ováció támadt, óvatosan hátrapillantva, elrémülve láttam a vádlottat (Kun pátert)belépni, akinek az örömteljes üdvözlés szólt. Vacsorázni hívták, de azt felelte, hogy „nem vagyok éhes, de zsidóvérre szomjazom, van-e valami zsidó móka?“ A nyilasok közölték, hogy éppen most ment egy különítmény a Németvölgyi út 15. szám alá, mire a vádlott azonnal utánuk rohant. 10-15 perc múlva az őrjárattal együtt tért vissza, és elmondta, hogy a házból ugyan nem történt kilövés, de behoztak két embert, mert azok a kutyájukat tejjel és sonkával etették, amiért megérdemlik a kivégzést. Engem az újonnan behozott két emberrel együtt, az egyik asszony volt, levittek a fogdába, ahol már 41 ember volt. Ezt onnan tudom, hogy úgy tartották nyilván a szobában tartózkodó foglyok számát, hogy az ajtóőr krétával vonalat húzott az ajtóra. Később még a Maros utcai kórház öt ápolónőjét és egy fiatal nyilast tuszkoltak be a szobába. A fiatal nyilas nem volt hajlandó velünk semmit sem közölni.

Egy óra tájban éjfélkor kihajtottak bennünket a konyhába, ott már összeülve találtuk a vészbíróságot, Hegyi vezetése alatt. Az ügyész és az ítélet végrehajtásnak vezetője a vádlott volt. Úgy működött minden, mint egy bedolgozott apparátus. Mindenki kapott 25-25 botütést először az egyik, majd a másik talpára. Utána a bokát összevágva jelentkezni kellett a vádlottnál, és neki megköszönni a megérdemelt büntetést. Sokan nem bírtak a verés után a talpukra állni, azokat egy sarokba félrelökték. A verések során a vádlott kenetteljes arccal az utoljára behozott ápolónőkhöz fordult, megkérdezve tőlük: „Édes gyermekeim, van e közöttetek szűz leány?” Az ápolónők közül kettő előlépett, az egyik kb. 16 éves lehetett. A nyilasok erre leteperték a leányokat, szétfeszítették a lábukat és a vádlott egy gumibottal saját kezűleg a szemünk láttára deflorálta őket. Azután a másik három ápolónőt is megverték, és odalökték mindannyiukat a sarokba a járni nem tudó emberek közé. Most a fiatal nyilasra került a sor, akit a vádlott „te voltál, aki segítettél elbujtatni a zsidókat" szavakkal fogadott, majd a fiatal fiút a többi nyilasokkal lefogatta, és annak nemi szervét szöggel, saját kezűleg egy kalapács segítségével az asztalhoz szegezte. Most rám került a sor. Budaházy nevű nyilas mondotta a vádlottnak, hogy „ez az a zsidószázados". A vádlott utasítást adott rám vonatkozóan olyképpen, hogy „ha százados, akkor három csillaga van: csak hármat adjatok neki, de olyant, hogy a csillagokat meglássa!“ A vádlott közben már a sarokba lökött emberekkel törődött, azokat Bakonyvölgyi, Budaházy és még két vagy három nyilas segítségével felrángatták a földről és az udvar felé tuszkolták géppisztolyaikkal. Kb. fél perc múlva a géppisztolyok ropogását és a kivégzettek jajkiáltását hallottuk. Majd utána a vádlott visszatérve a bennünket őrző őrnek odadobta a pisztolyát ezekkel a szavakkal: „pucold ki a kis öcsémet, nagyon jól dolgozott.”

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró. A Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága tagja. A szervezet vezetőségével együtt tartóztatják le 1944. november 22-én. A fogházból december közepén sikerül kiszabadulnia. 
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. karácsonyától orosz kézen)

Mialatt vízért távol voltam, bejött egy orosz, megtalálta a töltőtollamat, lámpámat, bicskámat, de Josette (felesége, francia)visszakönyörögte. Itt maradt még egy darabig. Kérdezte Josette-től, nem fáj-e a fejem a sok könyvtől. Közölte, hogy „szpecialiszt”, autószerelő, egyébként kaukázusi.

Andris elmesélte, hogy a szomszédjukba jön a magyar rendőrség és az elöljáróság. Nagyot néztem. Néhány nap óta már látok az utcán GR MILICIA felírású vörös karszalagos alakokat, ma már gumibot is van a kezükben, nagyban lóbálják, azt azonban még nem tudtam, hogy ilyen előrehaladott stádiumban vannak a dolgok. Nosza, fölkerekedtünk, és átmentünk a Riadó utcába, az Iványi-villába. Ott a székhely. 
Iványiék, úgy látszik, családilag oldották meg a politikát: a rendőrfőnök az ifjú Iványi, a helyettese a sógora: Wittinger úr. „Végre egy sváb is – kiáltottam fel –, helyben vagyunk! Már csak a gróf hiányzik!” Összenéztek: a teremben két marconának álcázott úriember vörös karszalaggal: gróf mind a kettő. Éreztem, hogy a gyomrom emelkedik. Az ifjú Iványi úrral nem lehetett beszélgetni, sürgős tisztáznivalója volt, az öregúr fogadott. Az egész helyiséget a nyüzsgésnek és fontoskodásnak olyan légköre ülte meg, hogy nehezen találtam szavakat. Ezeknek a nyárspolgároknak, ezeknek az exnyilasoknak, ezeknek az önemésztő középosztálybelieknek magyarázzam én most az előtörténetemet? Josette várandósságáról mormoltam valamit Iványinak és megígértem, hogy majd hétfőn reggel átmegyek. Az utcán találkoztunk Wittingerrel is: Goebbels-öröme, huszonöt éves szépfiú, csizmában, kucsmában, bőrmellényben. Ritka tenyérbe szaladó figura.

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

A tegnapról virradó éjszaka, a gettó területén lévő VII. Wesselényi utca 27. szám alatti ház kapujában megjelent 8-10 főből álló nyilas csoport. Követelték a kapu kinyitását, majd erőszakkal behatoltak. A lakókat leterelték a pincébe és motozást rendeltek el. A motozás folyamán állítólag 3 deci rumot találtak az egyik jelenlévőnél. Ezt a körülményt a szesztilalom kijátszásának tüntették fel. Megtorlásul az ott levő 65 személyt halomra lőtték. 40 ember elpusztult. Utána a nyilasok elvonultak. Az életben maradottak a halottakat felhordták az udvarra, és a holttestek még a mai nap folyamán is ott hevertek.

Deseő László, 15 éves. 
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Reggel erős ágyúzás. Nem mehetünk fel, mert annyira lőnek. A ház állandóan remeg. Később felmentünk a lakásba. A sarokszobában a fal mellett egy kredenc állt. Azt mintha elfújták volna. A kredenc alatt, a parkettban robbant a gránát. A kredencben Semseyék mákot tartottak, az rákenődött a szemben lévő ajtóra. A légnyomás a kredencben lévő kerékpár gumit rácsavarta egy vitrinben lévő vázára, és az egészet felrakta a szekrény tetejére. A váza nem tört össze. 
A víz megint nagyon fogytán van. Napi két pohár, és semmi több. A nagybátyám, mióta itt van nem mosakodott, azt mondja luxus. Szakállt növeszt. Nem is fésülködik. Nagyapa átlag 5 percenként lehordja. Az óvóhelyen különben jó a hangulat, csak sokan vagyunk. A gyerekek állandóan láb alatt vannak.

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos 
Pest, VI. kerület

Fél tízkor keltem föl. Már folyt az ágyúzás. Később repülők is keringtek fölöttünk és bombákat dobáltak.

V. egy derék proletárnő. Háztartási alkalmazott egy családnál. Gazdáinak kedvező hatalmi helyzete az ő fejébe szállt. Goromba mindenkihez. Feleségemmel is szemtelen. Ez persze hála azért a pénzért, amit fölösleges buzgalommal adogatott neki a feleségem. Tudniillik közös alkalmazott ez a V., ránk is kellene dolgoznia. A pénzeket szépen fölvette, meg is köszönte, azután beszüntette a munkát. 
Őt is a legjobb lenne farba rúgni. De megint csak hallgatni kell. Egyelőre mindkettőnknek nehéz vaj van a fejünkön, én én vagyok, a feleségem meg zsidó származású. Mindent zsebre kell vágni, pincetársaink kezében vagyunk. Az utolsó óráig. Az utolsó percig.
Utolsó perc! Megmondtam előre, hogy az utolsó idők lesznek a legizzóbbak. Amikor a vadak már egészen megkergülnek. Bizonyos, hogy még az utolsó órában is készítik a rendeleteket. „A zsidóknak most már diót sem szabad vásárolni.” Ez az a magatartás, amellyel szemben nincs érv, csak fegyver van.

Hogy a vég közeledik, azt az is mutatja, hogy pincetársaim közül mind gyakoribbak az összeütközések. Alig bírják már egymást. Civakodnak, pletykáznak egymásra, gyanúsítgatják egymást lopással, néha talán nem is alaptalanul. 
Minden alkalmat megragadnak az emberek, hogy egymás ellen forduljanak a düheikkel. Éppen tegnap történt, hogy az egyik férfinak kifogása volt I. ellen. Esztelen ingerültségében ezt mondta: - Ezt a piszok zsidó kurvát elvitetem két német katonával és agyonlövetem.
Nem tudok mást tenni, mint szakadatlanul csodálkozni.

Jellemző apróság az is, hogy G.-nénél jártam, s ott azt hallom, hogy az elmúlt éjszaka a házból minden férfit és nőt – bizonyos korban lévőket – elvittek az Operához torlaszt építeni. Ezt itthon elbeszéltem. Z. úr – egyike a különféle parancsnokoknak – rám támadt:
- Miféle rémhírt terjeszt már megint a Nagy úr?
Rémhír nincs, a valóság maga olyan rémséges, hogy az arról szóló hír mindig rémhír.
Nem a bombázástól, az ágyúzástól, az ostromtól, az éhezéstől, a sötétségtől való szabadulás az égetően sürgős, hanem kikerülni ebből a légkörből!

Egy és két óra közt künn jártam az utcán. Jobb ott társak nélkül, mint a pincében. Az utcán alig látni embert. A rendőr a kapuban áll, hogy veszély esetén mindjárt elbújhasson. Katonák mennek a járdán, a fal mellett, egyik kaputól a másikig szaladnak, megállnak, várnak, nézelődnek, aztán megint lopakodnak tovább. Azt beszélik, hogy a fél város ég.

Czipszer Rezsőné kórházi alkalmazott
Buda, XII. kerület, Maros utca 16. A Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló Budai Izraelita Szentegylet Kórháza

Délelőtt „a nyilasok kábé harmincan részben az udvarról részben a kapuból rohanták meg az épületet. A zsidókat a hallba vitték, levetkőztették, a férfiakat alsónadrágig, a nőket kombinéig, ott összeverték őket, különösen Jarnó főorvost, Róth tanárt, Weinberger doktor mennyasszonyát. Ezek kínzását láttam, mert én kísértem a nyilasokat az épületben.” A berendezéseket, orvosi műszereket, műtőt, laboratóriumot szétverték, a betegeket súlyosan bántalmazták, a magatehetetleneket ágyukban lőtték agyon. Sírokat ásattak az udvaron, az épületből kihordatták a holttesteket, és a gödrökbe dobáltatták azokat. Az orvosokat, az ápolókat és a betegek nagy részét közvetlen lőtték bele a sírokba. A pincében egy 16 éves fiút találtak. A nyilasok vezetője, a Krisztus szent nevében sortüzeket vezénylő Kun páter (kiugrott minorita szerzetes, csuhában, nyilas karszalaggal, oldalán pisztollyal), meztelenül felakasztatta, majd röhögések közepette késével kimetszette heregolyóit. Összesen kábé 76 embert öltek meg. Öt ápolónőt igazolás céljából átvittek a Németvölgyi úti nyilasházba. Éjszaka Joli nővér, aki csak egészen könnyű sérüléseket szenvedet és elájult, kimászott a behavazott tömegsírból.

Az elkövetők egy csoportja 1945 júniusában. Filmhíradó a sírok feltárásáról: 
http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=5956

Fenyő Miksa Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Petróleummécses világítása – sötétítése – mellett írom e sorokat. A villanyvilágítás végleg megszűnt. A front házunkhoz mind közelebb jön; a Nagykörúton már civilek nem kelhetnek át. A Magyar Rádió tegnap bejelentette, hogy Budapest a végveszély óráit éli. Meg is állapította, hogy a felelősség ezért Dálnoki Miklós Bélát és Vörös Jánost terheli. (Dálnoki: vezérezredes, hadseregparancsnok, a nyilas puccs után átmegy az oroszokhoz. Ekkor a december 22.-én Debrecenben alakult Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke. Vörös: vezérezredes, vezérkari főnök, a nyilas puccs után átmegy az oroszokhoz. Az ideiglenes kormány honvédelmi minisztere.) De azért győzni fogunk, mert a felmentő sereg már közeledik. Már itt is van. Sopron küldte. A Führer is kijelentette, hogy annyi csapatot küld segítségünkre, amennyit más frontokon nélkülözni tud.

Itt volt a Práter utcai leánygimnázium igazgatója. Német katonák vannak elszállásolva az iskolában, akik az egész iskolát kirabolták. Elvették az iskolaszolga lisztjét és zsírját; hölgyeket fogadnak, akiknek tiszteletdíját az iskolából elszedett törülközőkkel és az iskola lakóitól összelopott lepedőkkel egyenlítik ki.

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

Borzalmas látvány fogadta reggel – egy éjszakai légitámadás után – a kert dolgozóit. A krokodilok és alligátorok reggelre befagytak a terrárium vizébe. Melegvíz-utánpótlás már napok óta nem volt, s éjjel a félkör alakú épület kupoláját a légnyomás leemelte. (A szerencsétlen hüllők tetemeit csak a tavaszi hóolvadás után lehetett eltemetni.)

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Az éjszaka cifra kórust hallgattam sokáig. Az egész óvóhely köhögött. Csaknem mindenki hurutos. Van egy ember itt, aki órák hosszat köhög egyfolytában. De úgy, hogy majd kiszakad a tüdeje. Én is köhögök. Ha véletlenül csend van, és akkor lep meg a köhögési inger, fejemet a dunyha alá dugom, hogy ne zavarjak másokat. Óriási légcsőhurutom van. Minden lélegzetvétel karcolóan bántja a légcsövemet, s ha köhögök, fáj. Izzadok, soványodok. Itt a pincében ez az állapot nem is fordulhat jobbra. Úgy gyógyítom magam, hogy fölmegyek a lépcsőházba, és ott álldogálok minél többet.

Van még egy darab tíznapos kenyerünk. Nem száraz, dehogy száraz. Sőt nedves. Minden nedves itt. A dohány, a cigaretta is megnedvesedik. Csodálom, hogy az irkámba még lehet írni. Lesz zsebkendőm! Hat darab szárad a műhelyben kifeszített madzagon. Nagy eredmény. Tiszta zsebkendő, valóságos üdülés.

No, az egyik jól kosztoló család ma már szerény vacsorát evett, mákos tésztát. De azért jó zsírosat, mákosat, cukrosat és nem keveset. A másik jól kosztoló család is ma aszkétizmust játszott, vacsorájuk krumplipaprikás volt sült szalonnával ás ecetes paprikával, hozzá fehér házikenyér.

Nincs petróleumunk, a folyosót, a lépcsőket nem világítjuk. Ha fölmegyek, ha lejövök, gyufát kell gyújtogatni. De gyufa nincs. T. ad itt-ott egy skatulyával. Annyiszor kell kigyújtani, hogy két nap alatt vége egy skatulyának. Muszáj a gyufával is takarékoskodni. Gyakran sötétben tapogatózva járok. Mint a vak. De amikor ezeket a nyomorúságokat leírom, csak a tényeket jegyzem föl, különben tisztában vagyok azzal, hogy mindez csekélység, mindez semmi ahhoz képest, amit másoknak kell szenvedni. Öldöklés, börtön, rabság, munkatábor, drótkerítés, kivégzés, kínzás, verés egész Európában. A mi bajaink apró nélkülözések, igazi bajunk csak az állandó életveszély. Nagyobb bomba elől hiába szaladunk a lépcsőházból a pincébe.

Ma egész nap folyt a bombázás. Azt kell mondani, hogy: hála istennek! A Belváros egy része lángokban áll – így mesélik. Délután a közelünkben vágott le egy bomba, az Andrássy út táján, a Drechsler-palota körül.  

Napokban a közeli gyógyszertárban jártam, persze hasztalanul, volt ott egy nő, s az beszélgetett a gyógyszerésznővel. Azt mondta, hogy mindjárt be kell csukni minden kaput és ablakot, senkinek sem szabad az utcán mutatkozni, mert óriási felvonulás lesz, megérkeztek a németek. No, nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak:
- Hát ezt meg hol hallotta?
- Egy úr mondta az előbb.
- Hogyan lehet ilyen marhaságot elhinni?
A nő ellenségesen nézett rám, és nem felelt.
- Miért kellene akkor még az ablakokat is bezárni, ha a maguk kedves németjei vonulnának föl? Mondja meg annak az úrnak, hogy máskor okosabbat hazudjon.
Megvallom azonban, hogy sietve távoztam a gyógyszertárból.

A gyerekek jól bírják a pincét. Játszanak, futkosnak, nekik szórakozás az egész.

Fenyő Miksa – író, jogász, 66 éves.
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca, Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Az iskola hátsó frontját megint bombatalálat érte. Ha Stendhal Chartreuse de Parme-jának hőse ma vágtatna végig a budapesti harctéren, aligha rajzolna olyan idilli képet, mint Waterlooról írt.

A kis Józsit ma reggel egy hivatalbeli kollégája látogatta meg. Mint hadnagy teljesít szolgálatot, egy munkaszolgálatos csapat élén. Harminchat órai munkaszolgálat után jött ide: a Hősök tere szomszédságában ásnak árkokat. Kétszáz ember dolgozott ott, negyven elesett, mögöttük, az Andrássy út torkolatánál németek, előttük, a tavi hídon túl és a Gundelnél oroszok. Az ő csapatából minden harmadiknak ha volt fegyvere. Bezzeg van a nyilasoknak – mondotta – de azt arra használják, hogy a belső frontot tartsák, rablással, gyilkossággal. A németeknek és nyilasoknak mindenük van: sonka, csokoládé, francia borok stb., ők, a magyar katonák, harminchat óra alatt egyszer jutottak élelemhez: lekváros kenyérhez. 

A gettóról azt a hírt kaptam, hogy ott éhség, tífusz pusztít, s százával szedi áldozatait. A rémségek nőttön-nőnek. „De az emberek meg nem könyörülnek.” Hősök vagyunk, hősi világszemléletnek örvendünk, és veszélyesen élünk.

Tibor beszéli. Egy aktív csendőr ezredes unokabátyja, Baky (László. Csendőr őrnagyból lett szélsőjobboldali  politikus, 1944-ben belügyi államtitkárként a deportálások egyik fő szervezője. Ekkor, a kormányszervekhez hasonlóan Sopronban székelő Nemzetbiztonsági Iroda vezetője.) jobb keze, a legvadabb orosz- és zsidófaló, tegnap fölkereste Tibor feleségét a pincéjében, és megkérdezte, hogy nincs-e ott alkalmas hely, ahol civil ruhában megbújhatna. A front kínos kerülése, úgy látszik, legfőbb dogmája a nyilashitnek. Viszont tizenöt-húszezer emberre becsülik azok számát, kiket a nyilasok a belső front védelmében felkoncoltak. Nem zsidókat.

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

Ma jött is egy kis német katonai autó, és von Born (a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője) üzenete: jöjjek élelemért! Kimondhatatlanul örültem. Csodáltam is, miként érkezett sértetlenül hozzánk a kocsi, hiszen a Vár felé vezető út állandó tűz alatt volt, de az őrmester, aki vezette, megnyugtatott, hogy megfelelő tempóban át lehet jutni. Ő már 15-ször megtette ezt az utat.

Amint elhagytuk a Széna teret, őrült iramban száguldottunk fel a Várfok utcán. Fél perc múlva már bekanyarodtunk a Lovas útra, ott már fedezve voltunk. A sziklakórházhoz siettünk, ahol kitörő örömmel üdvözöltük egymást von Bornnal.

A sziklakórház labirintusaiban nagyszerű elhelyezést alakítottak ki. Látszott, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt rendezte be ezt a kórházat. Sosem gondoltam volna, hogy Magyarországon ilyen jól felszerelt kórház is létezhet! Persze a legsúlyosabb sebesülteket ápolták ott, civileket és katonákat együtt, a látvány rettenetes volt, s a zsúfoltság is, a folyosókon, az átjárókban, mindenütt feküdtek betegek földre vetett matracokon.

A sziklakórházból átmentünk a Vár pincéibe. Ezek a pincék a házak alatt húzódnak és valóságos pincerendszert alkotnak, vagy inkább barlangrendszert. Ezeket a barlangokat Mátyás király idejében borospincének használták, később a törökök rabokat tartottak bennük. Nedves, dunsztos levegőjű üregek ezek, falaikról és mennyezetükről állandóan csöpög a víz, emberi tartózkodás céljára felettébb egészségtelenek, viszont bombabiztosak voltak. Ezekben az üregekben zsúfolódott össze a Várkerület egész civil lakossága. Pislákoló gyertyák mellett öregek, betegek, gyerekek kuporogtak, többnyire nyitott esernyők alatt, hiszen csöpögött rájuk a víz. A talaj sáros és csúszós volt.

A delegátus sok élelmiszer-utalványt adott, hogy azokra vételezzek az Úri utcában, ezenkívül üzent a német parancsnoknak, hogy a kocsit még egyszer adja kölcsön, mert egy fordulóval nem fogjuk tudni elszállítani mindazt, amit kiutalt számunkra.

Siettem tehát a Vöröskeresztes raktárba, de bizony jóval kevesebb élelem volt, mint ahogy a delegátus gondolta. A raktáros, korábban dúsgazdag budai kereskedő (övé volt a csodálatos szépségű kis palota) nem fogadott éppen lelkesen. Palotája félig romokban hevert, egy bomba beszakította a tetőt, s a ház egyik részét a földszintig kőhalommá változtatta. Fenn a padlás egyes tartógerendái kinyúltak a kőhalom fölé, és ott lógtak rajtuk, hozzáférhetetlenül, a behavazott sonkák és oldalszalonnák. Siralmas, tantaluszi látvány volt! Talán tűzoltólétrával le lehetett volna szedni, számolva persze a veszéllyel, hogy a sonkákkal együtt az egész meglazult gerendázat is rázuhan a létrára. De hát hol volt tűzoltólétra? Hagytuk hát az egészet a romok között keresgélve sikerült kihúznunk három lehullott oldalszalonnát. Tele volt földdel, korommal, de sebaj, meg lehet tisztítani. Az egyik földszinti boltív alatt még sértetlenül állt a raktár egy része, onnan autóba raktuk, ami elfért, aztán sietve indultunk, mert reméltük, hogy aznap még egyszer visszatérhetünk.

A Bécsi kapuig a bombakráterek és törmelékhalmok ellenére simán eljutottunk, ott várt ránk a nehéz útszakasz, le a fedetlen Várfok utcán a Széna térig. A sofőr nekifohászkodott, és őrült rohanással száguldott le, közben bombatölcséreket kerülgetve. Úgy kuporogtam kísérőmmel együtt a zsákok között, mintha magunk is zsákok lettünk volna; a kocsi annyira rázott, hogy féltünk, kirepülünk belőle.  
Isten kegyelme megőrzött bennünket akkor is. Pár perc múlva megérkeztünk, és nagy volt az öröm, amikor zsákjainkat behordták a fiúk. Pár napra, egy hétre megint el vagyunk látva! Fordulni akartunk, de a sofőr azt mondta: mára elég. Bizony megértettem őt, és én is szívesen halasztottam másnapra a fordulót. 

Mikó Zoltán vezérkari százados a Fővezérség Defenzív Osztályának vezetője, különleges alakulatok megbízott főszervezője. A különleges alakulatokon belül ellenállási csoportokat hoz létre. A front oroszok előtt való megnyitását tervezte, amihez egy zászlóalj-parancsnok segítségét kérte. Helyettesét küldte tárgyalni, akit embereivel együtt elfogtak.

Bondor Vilmos 29 éves főhadnagy 
Buda, I. kerület, Vár

Egyelőre úgy látszott, hogy senki sem törődik velem. Annál jobban nyaggatták szegény elfogott fiúkat. Egyre-másra hurcolták be őket kihallgatásra. Többet és egyre többet akartak megtudni a csoportról, annak erejéről és szervezetéről. A fiúk keveset tudtak, másrészt pedig nem vallottak. Hiába csattantak a pofonok, porzottak a kincstári csizmák a diákok hátában és oldalában, a végső válasz mindig egyformán hangzott. Nem tudunk semmit, csak parancsot teljesítettünk.
„No, akkor nézzük meg a parancsnokot”, fenyegette meg őket Nagy Zsombor vészjóslóan. Valóban hamarosan értem küldött két tagbaszakadt nyomozót. Egy távolabbi, nagyobb méretű kihallgató terembe kísértek. Ott már várt a tisztikar, Balassa és Nagy Zsombor. Ültek az íróasztalnál, de ott ült Koncz Elek is, meg egy másik altiszt. Az utóbbi polgári ruhába öltözve. 
A tisztes csoportot négy csendőrruhába öltözött szakaszvezetői rangjelzéssel ellátott pofozó legény egészített ki. A jóltápláltság meglátszott az arcukon és a maguk 120 kilójával alig várták, hogy leteperhessék a szegény kiéhezett és lesoványodott rabokat. 
A tisztek láthatólag büszkén feszítettek a jól szabott, kivasalt egyenruhákban. Micsoda ellentétes látvány volt ez, szembeállítva a frontok leharcolt, lerongyolódott, halálraítélt tisztjeivel!

A rangidős parancsnok kezdte a prédikációt. Hangsúlyozta, hogy legyek egy kis tekintettel saját magamra. Miért áldozom fel az életemet másokért? A tagadásommal csak az ő munkáját nehezítem. Ez így is volt, erre törekedtem szívvel-lélekkel.
Ha mindent őszintén bevallanék nekik, még segíthetnének is rajtam. Mert akárhogyan tagadok is, Sipeki vallani fog. Elvégre mi csábítottuk hazaárulásra! Tehát az ő szempontjukból mindegy, hogy mit mondok. A beismerő vallomással segítenék magamon. 
Nyugodtan, hidegen válaszoltam, hogy nem érdemes tovább törni magát. Amit tudok, azt már a múltkori kihallgatásnál is elmondtam. Elismerem, hogy frontátadásról tárgyaltunk Sipekivel, de ezt már úgy is tudják. Minek erre több időt vesztegetni?

Hát ez pontosan elég volt az amúgy is megvadult embernek. Intett a pribékeknek. Azok értették a dolgukat. Ki a kezem, ki a lábam kapta el. Pillanatok alatt rajtam térdeltek. A közel féltonnányi súlytól alig tudtam lélegzetet venni. Hamarosan lerángatták a csizmáimat, és hogy ne tudjam szidni az anyjukat, betömték a számat saját mocskos zoknijaimmal. A gumibot lecsapott. Hogy ki ütött vele, azt nem láttam, egy térdelő alak lenyomta a fejemet. Aztán jött a többi ütés. Aki keresztülment ilyen tapasztalaton, az jól tudja, hogy csak az első ütések borzalmasak. Utána már eltompulnak az idegek. A szenvedő alany már nem tud gondolkozni. Az emberi méltóság megőrzése eltűnik. A percek, pillanatok az örökkévalóságba mennek át. Végül teljesen elsötétül az öntudat és az emberi test összeseik, mint a rongy.

Amikor magamhoz tértem, éppen két pofozó legény vonszolt a folyosón. Igyekeztem a lábamra állni. Ijedten vettem észre, hogy nem érzem a talajt! Mintha a levegőben lépdeltem volna. Te jó ég, mit csináltak ezek velem? Nem sokáig tudtam tűnődni, egy üres szobába belöktek és rám zárták az ajtót.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Tibor felfedezett a II. emeleten egy békebeli WC-t. Békebeli annyiban, hogy mások még nem fedezték fel. Aljas önzéssel kettős vérszerződést kötöttünk, hogy senkinek e helyről topográfiai felvilágosítást nem adunk. Őrizzük, mint a kincses sziget titkát. Igaz, hogy a második emeletre senki nem megy föl szívesen, csak a hősi világnézlettel bírók.

Tibornak beszélte a „Függetlenség” egyik szedője: A hajnalban zajra lett figyelmessé; kifülelt a szelelőlyukon, s a következő párbeszédet hallotta: „Hová mennek maguk?” Karhatalmiak lehettek a kérdezők. „Családunkhoz igyekeznénk” – volt a felelet. „Ilyenkor nem mászkálnak az utcán. Álljanak a falhoz!” Puskaropogás. Csend. Tibor öt hullát látott ott hóval letakarva; csak a lábuk látszott ki.

Egy nyilas karhatalmi csoportnak több géppisztolya van, mint a vasárnap bevetett tüzérségi csoportnak. Ezeknek egy sem volt. Csöves puskákkal dobták be őket, a kitűnően felfegyverzett oroszok ellen. Volt azonkívül három rohamsisakjuk és néhány kézigránátjuk. A zászlós, aki vezette őket, azt mondotta nekik: fiúk, ilyen felszereléssel lehetetlen háborút viselni; aki akar, tűnjön el, ő nem fogja keresni.

A mai lapból: „Felhívás. Felkérem az összes színésznőket, színészeket, énekeseket, artistákat, hogy szolgálatukat bocsássák a megviselt lakosság rendelkezésére, és e célból jelentkezzenek Aláírt kormánybiztosnál az igazolványok és utasítások átvétele céljából.”

Pavel Luknyickij kapitány, 42 éves haditudósító
Újpest - Angyalföld

Az Újpestről nyílegyenesen – a Dunával párhuzamosan – haladó Váci úton katonáink szintén gyorsan törnek előre a centrum felé. A Váci úton tucatjával vannak üzletek, köztük igen nagyok. A Vörös Hadsereg, amikor bekerítette Budapestet, megakadályozta, hogy a németek a kivitelre előkészített rabolt javakat el is szállítsák. Így a ládákba csomagolt áruk az üzletekben maradtak. Most a hitleristák már csak a puszta életüket szeretnék menteni, a ládákat kihurcolják az utcára és barikádokat építenek belőlük. A célba találó lövedékek a barikádok tartalmával együtt zúzzák szét a német katonákat. Gyerekjátékok, számológépek, kristálylámpák, női szőrmebundák és bútorok hevernek szanaszét az utcán. Panaszosan csendül utolsót a fekete zongora, amelynek billentyűin géppuskasorozat fut végig – az ablakból kihajolt német vette célba. Éjszaka pedig, hogy megvilágítsák védelmi vonaluk előterét, ezeket az árukat, sőt egész háztömböket önt le benzinnel az ellenség, majd meggyújtja őket.

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

Pest, XIII. kerület

Délelőtt a Légrády Károly utcai ház kapuján hangos dörömbölés közepette ordító fegyveres nyilas karszalagos férfiak hatoltak be, akik azt parancsolták, hogy minden zsidó menjen le az utcára. Nagyanyám kivételével mi is mindnyájan elkezdtünk készülni. Felhúztuk magunkra minden meleg ruhánkat. Összekapkodtunk néhány – a lakásban még fellelhető – takarót, a maradék kevés élelmiszer egy részét, és lementünk a kapu elé. 87 éves nagyanyámat azonban, aki az utcán már nem volt járóképes – nagyon rossz sejtelmekkel – kénytelenek voltunk fent hagyni. Nem volt más választás. Otthagytunk neki annyi ennivalót, amennyivel néhány napig éppen még kihúzhatta, és megpróbáltuk neki a helyzetet is elmagyarázni, ami nem volt könnyű. Aztán magára hagytuk szegényt, más a házbeli öregekkel együtt. A nyilasok maguk is azt üvöltözték, hogy a nagyon idősek maradjanak fent a lakásban.

A ház előtt várakozó menet a két nappal korábbihoz hasonlított. Csak sokkal nagyobb volt: több száz eddig „védett” csillagost tereltek így az Újlipótvárosból a zárt gettó irányába. Közben sok másik menet is csatlakozott a mienkhez. Voltak olyan hírek, hogy a nyilasok helyben akarnak végezni velünk. A tömegesen özönlő meneteket nemcsak nyilasok őrizték és irányították, hanem közönséges rendőrök is; valószínűleg azért, mert erre egyedül a nyilas karhatalom nem lett volna képes. Mi, csillagosok hosszú-hosszú sorokban a kocsiúton mentünk. A járdán elég sokan bámészkodtak. Menet közben apám rábeszélt, hogy próbáljak meg lelépni. Közösen kitaláltuk, ezúttal hol bújhatnék el. Ő meg Péter azért nem tehettek ilyen kísérletet, mert kékre-zöldre vert arcuk nagyon feltűnő volt. A Kazincy utca táján, amikor a nyilasok és a rendőrök éppen nem néztek oda, felszaladtam a járdára – a sárga csillagot valamivel eltakarva – és ha nem is futva, de gyors, határozott léptekkel elindultam ellenkező irányba. Szerencsésen visszajutottam az Újlipótvárosba, és becsöngettem egy Katona József utcai svéd védett házba, ahol két barátom, vagy inkább jó ismerősöm lakott, akik szó (és papírok) nélkül befogadtak.

Szabó Borbála 24 éves fűzőkészítő
Pest, VII. kerület, gettó

Kenyeret nem kaptunk már kb. 5 vagy 6 napja, és ma kilátásba helyezték nekünk a pékségben, hogy egy karóráért kapunk egy kenyeret. El is mentünk oda, de nem lehetett nyélbe ütni a dolgot, mert bent nekik is redukálták a kenyéradagot, és így nem tudtak átadni. Ez hát füstbe ment. Most megpróbálkozom még egy levelet kijuttatni a barátnőmhöz, talán tud valamit küldeni. Még egy húskonzervünk van, talán holnap sikerül elcserélni valami főzelékfélére. Azt mesélték, hogy kint a városban 250 pengőt ajánlanak egy kenyérért, és nincs. (1 kg kenyér 1943-ban: 58 fillér.)Itt bent azért nincs semmi kenyér, mert a lisztkészletet állandóan elviszik a nyilasok. Az oroszok pedig nem sietnek. Ők ráérnek, nem sietős a dolguk. Megvárják, amíg teljes éhínség lesz a városban, és akkor fogják elkezdeni erősebben gyúrni. Így aztán könnyen ölükbe hull majd a város az üreges szemű emberekkel.

Megváltozatták a kijárási rendet. Eddig 9-től 11-ig és 2-4-ig lehetett járni az utcán, mától kezdve pedig 9-10-ig, 12-1-ig és 3-4-ig lehet közlekedni. Nem tudom mire jó ez a változtatás. Most jöttem haza anyádtól. (A naplót Németországba hurcolt vőlegényének írja.) Az Akácfa utcában lakik. Anyádék is az utolsójukat főzik meg. Ez azt jelenti, hogy azután a hitközségi kosztra lesznek utalva ők, ami édeskevés a létezéshez. Most már összesen maximum 2 deci levest vagy főzeléket adnak egy napra, de nem kapjuk meg mindennap. 

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

A hangulat változó. Sehol nincsenek a németek, akik Bicskét és Esztergomot visszafoglalták. Kitör az emberekből a sóhajtás. G.-nénél vagyok, itt írok. Itt különösen a zsidólány kétségbeesése nagy. Én is el-elcsüggedek. Nem tudom a lányt kellően vigasztalni. G,-né kiment kenyérért. Most érkezett vissza és elmondja, hogy nagy csoportokban viszik a zsidókat a védett házakból a gettóba.

Mit is akarnak ezzel a gettóval? Jót nem, az bizonyos. Csak valami sötét céljuk lehet. Nem lehet mást gondolni, mint hogy meg akarják a zsidókat ölni. Csak bámultam, amikor december elején láttam, hogy a gettóba vezető utcákat bedeszkázzák. Megállapítottam, hogy tökéletesen megőrültek. És aki velük tart, aki a hívük, az mind őrült. Még az a munkás is, aki a deszkázást végzi.

A külvilágról jóformán semmit sem tudok. Nem tudom, mi van az öcsémmel és családjával. Mi van a feleségem családjával Azt tudom, hogy a húgát elhurcolták még július elején. A nála lakó albérlő közlése szerint egy Szurmayné nevű alezredesné feljelentette, hogy angolbarát kijelentéseket tett. Idézést kapott a svábhegyi magyar politikai rendőrségtől. Az idézésben ez állt: „A saját érdekében jelenjen meg.” Föl is sétált gyalogosan a Svábhegyre, nyári ruhában, felsőkabát nélkül, fatalpú szandálban. És nem jött többé haza. Feleségemnek kiheverhetetlen bánata ez a szomorú eset. Nem győzőm vigasztalni, de nem is igen tudom. Nem mondhatok neki okosabbat, mintha egy pap beszélne hozzá. Ilyesmiket: - Úgyis meg kell halnunk mindnyájunknak, csaknem mindegy, hogyan hal meg az ember. Mindegy, hogy szadista embertársai ölik-e meg vagy valamilyen gyilkos betegség. Csak éppen azt nem mondom, hogy: - Kifürkészhetetlenek az Úr útjai.
Feleségem azt mondta: - Jó, hogy anyád meghalt. Idejében halt meg, minek kellett volna ezt átélnie.

Hallom, hogy egy Eötvös utcai házban rejtőzködő zsidók után kutattak a nyilasok. Egyet találtak, azzal indultak, hogy elviszik, de már a kapuban agyonlőtték.

Az ebéd még nincs készen. Pedig szörnyű éhes vagyok. Mindig éhes vagyok. Kevés, amit ehetek. Főznek, sütnek a műhelyben, jól élnek. Az egyik asszony például ezt készítette ebédre: krumplilevest, borsófőzeléket, fasírthúst és tarhonyát. Méghozzá jól főz, és van elég zsírja.

Nagyjából csend van. Az emberek tesznek-vesznek, őrt állnak, unatkoznak, sokan fekszenek, alusznak is; a nők egy része főz.

Alig van már néhány napra petróleuma a háznak. Gyertyacsonk is alig akad. Nemsokára szakadatlan sötétségben kell lennünk. Hogyan lehetne egy kis gyertyát szereznem?

Földes Mihály 40 éves író, újságíró.  1944. március 19-ig, a német megszállásig a Népszava belső munkatársa. Újpest

Végre befejeződtek az előkészületek. Földes László (testvére, az újpesti partizánok vezetője, Hobó apja) kiadta a parancsot az indulásra. 
- Hová mennek? Mit visznek? – kérdezte Szenes hadnagyot a nyilas őrség a kapu előtt.
- A parancsnokhoz megyünk. Tíz kiló aranyat hoztunk. Zsidó vagyon. Most fedeztük fel. Azt hiszem a fele megillett bennünket.
A nyilas vigyorgott. – Tíz kiló? Szép. A fele biztos a maguké lesz. Hogyne. No csak menjenek.
- Most aztán gyorsak legyünk – szólt embereihez Szenes hadnagy, miközben jobbra-balra köszöngetett a felbukkanó nyilasoknak, az előre kiszemelt helyre vezette munkatársait. Elhelyezték a bombákat és meggyújtották a zsinórokat. 
- Most aztán menjünk kifelé!
A bombáknak három percen belül robbanniok kellett. Rohantak kifelé. A belső őrség azonban megneszelt valamit. Feltűnt nekik az imént beléptek izgatottsága és gyors visszatérése.
- Állj! – hangzott a nyilas felszólítás.
Bán Tibor géppisztolya villámgyorsan válaszolt a felszólításra. A nyilasok összerogytak. A többiek is tüzelni kezdtek. Lelőtték a kapu előtt álló őröket is. Az egyik azonban nem halt meg. Még maradt hangja és kétségbeesetten felordított:
- Nyilasok! Pártszolgálatosok kifelé!
Kilőtte betöltött puskája összes töltényét. A nyilasház a sok lövés zajára megelevenedett. Óriási hangzavar támadt. A kívül és belül álló összes szereplőket vad izgalom fogta el. A nyilasok megérezték, hogy valami igen nagy veszedelem fenyegeti őket.
A kívül állók várták társaik szerencsés visszatérését. Ebben a nagy izgalomban Bán Tibor megfeledkezett a jelszóról.
- Állj! Ki vagy! – kiáltottak rá a lesben állók.
Bán Tibor nem válaszolt. Eldördült a végzetes lövés.
- Ne lőjetek, én vagyok Bán Tibor!
De az ólommagot már nem lehetett visszaparancsolni. Az eszméletlenségbe zuhant, keménykötésű barna kun gyereket társai felnyalábolták és futva megindultak vele hazafelé. A súlyosan sérült szabadságharcost az óriási robbanás zaja térítette eszméletre. A nyilasok háza a levegőbe repült, s később megállapított adatok alapján 28 nyilas maradt a romok alatt.

Sztehlo Gábor 35 éves evangélikus lelkész. 1944 őszén a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával néhány hét alatt 32 gyermekotthont alakít az üldözöttek számára. Buda, II. kerület, Lórántffy utca

Este átjött a német őrnagy, búcsúzni jött, áthelyezik a Keleti pályaudvar közelében lévő frontszakaszra. Rezignált volt, szomorú, tudta, hogy teljesen értelmetlen a harc. Mi azonban ne féljünk, mert az oroszok gyerekeket nem bántanak, felnőttet sem, ha az nem harcolt ellenük. De a gyereksereg, az mindennél jobb védelem! Ő nagyon jól tudja, hogy mi milyen gyerekeket mentünk, helyesli is; utálja a fajelméletet és a fajüldözést, és reméli, hogy védenceimmel együtt épségben átvészeljük ezeket a nehéz napokat. Vigyázzunk azonban, mert a Baar-Madasban (református gimnázium, II. kerület Lórántffy utca) van egy fiatal hadnagy, az másképp gondolkodik, be ne engedjük ide a pincébe! Az gyűlöli a magyarokat is, a zsidókat is. Mindenesetre Kőnig hadnagyot (a bécsi fiút) megbízta azzal, hogy rajtunk tartsa a szemét, és vigyázzon, hogy a másik ne okozzon nekünk kellemetlenséget.
Mikor jószándékú tanácsait elmondta, fölállt, borospohárral a kezében felköszöntött bennünket, aztán szótlanul kezet fogott velünk és elment. A búcsúzását követően négy katonája hozott két ruháskosár élelmet, két napra meg voltunk mentve… Üzente, ha tud, küld egy kis autót, Kőnig hadnagy majd elirányítja hozzánk, azzal elhozhatjuk, amit a Várban kapunk.

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/ 

Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Reggel 6-kor elindultunk a nagy útra. Elbúcsúztunk családunktól, nem tudva, viszont látjuk-e még egymást. A Városmajorból lövöldözés hallatszott, de feltételeztük, hogy a szürkületben nem látnak bennünket. A Retek utca házai már némi fedezéket nyújtottak számunkra, és simán értünk ki az erősen behavazott Széna térre. Mindenhol a pusztulás képe fogadott. A Törökbástya épülete bombatalálattól szétrombolva hevert, és a nagy hóban alig tudtunk átkelni az úttesten heverő roncsok és leszakadt villamos vezetékek között.

Erős repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek, összerezzentünk, és Dénes tanácsára visszafordultunk a Retek utcába. Egy darabig mentünk, és ajánlatomra úgy döntöttünk, hogy mégis csak kimegyünk Csepelre, ne ijedjünk meg az első rossz benyomásoktól. Folytattuk utunkat. A Csalogány utca, Fő utca zsúfolásig tele volt szekerekkel, autókkal, ágyukkal, meglehetős összevisszaságban, erősen behavazva. A Fő utcában a bankok, kávéházak földszinti helyiségeit megtöltötték lovakkal és beszállásolt katonasággal. Az ablakokat a légnyomás már régen kiverte, és az éhező lovak az ablakkereteket rágcsálták. A Lánchídon futólépésben mentünk át, kerülgetve a gránát okozta lyukakat az úttesten. Pesten is az ostrom állapot szokásos jeleit találtuk. A belváros zsúfolt katonai tábor volt rengeteg hadianyaggal és a benzinhiány miatt mozdulatlanná vált tankokkal, autókkal. A paloták árnyékában és üzlethelyiségekben ágyuk, harcikocsik és autók rengetege állt, továbbá szekerek összevisszasága. A Lónyai utcában megpillantottunk egy csepeli tűzoltó autót, melynek felhágódeszkájára sikerült felkapaszkodni, és nagy hófúvásban, teljesen átfázva értünk Csepelre.

Ott nyugalom volt, csak a közeli ágyúdörgés nem tetszett. A WM (Weiss Manfréd Acél és Fémművek, később Csepel Művek) gyárban nyilasok sürögtek forogtak, cipelték le a gépeket a pincékbe, hogy ott rögtönzött üzemeket létesítsenek. Budapest egyetlen működő hadianyag gyára volt ez a bekerített gyűrűben. Állítólag a 21 cm-es lövedékeket a műhelyből kocsin rögtön a frontra szállították, és azonmód ki is lőtték. Az arcvonal Csepel község déli szélén a temetőnél húzódott. Egy bunkerban felmentésünket 1 héttel meghosszabbították. Három db 2 kilós kenyeret kaptam jegyeimre, hamar becsomagoltam hátizsákomba. A szerkesztési iroda pincéjében asztalokat, székeket cipelgettünk, egy-két kollega rögtönzött rajztáblánál rajzolt. Mi hamarosan megindultunk hazafelé. Találkoztunk egy zászlós ismerősünkkel, aki behívott egy házba a katonai parancsnokságra. Néhány jókedvű magyar katona nagyokat hajtott fel egy pálinkás üvegből. Belénk is öntöttek jókora adagot, és röhögve mutattak az utca vége felé, hogy ott már oroszok vannak. Aknák csapkodtak, de sebaj. Egy autó utolsó benzinjével Budapestre készült. A katonák közé zsúfolódtunk mi is nagy csomagjainkkal. Én teljesen meggörnyedve kuporogtam hátizsákom fölött az autó padlóján. Az autó elindult, a katonák káromkodtak, itt már nem volt jó a hangulat. Csüggeteg kijelentések hangzottak el. Bizonytalan, vakmerő száguldás után valahogyan hazakerültünk a Széll Kálmán térre. Otthon nagy örömmel fogadtak minket és a kenyeret.

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos, 61 éves
Pest, VI. kerület

Ma délben egy női hullát vittek el a házunk előtt hordágyon. Nők cipelték a hordágyat, egyik így szólt a másikhoz: „Vigyázz, le ne essen, mert darabokban van úgyis, szegény.”

Mindinkább foglalkozunk a tisztaság kérdésével. De csak tárgyalunk róla. Tárgyalásokon pletykálnak egymásra a derék lakók. Különösen a klozett foglalkoztatja a közvéleményt. Takarítani a klozettot, óvóhelyet, műhelyt, tűzhelyet senki sem akarja, mindent a vicinétől várnak, annak a munkáját meg nem akarják megfizetni. Olyan emberek, akik akármennyi pénzt adnának egy kis csomag cigarettáért, sokallnak a vicinének minden pengőt.

A hús még mindig sós. Ma karfiolos becsináltat ettünk. Hogy az asszonyok honnan szerezték a karfiol, arról fogalmam sincs.

Nagy öröm már megint. Mert látták, hogy német repülőgépek ejtőernyővel csomagokat dobáltak le. A csomagokban muníció és gyógyszer van, no, ettől most már megnyerik a háborút.
Utcánk most tele van katonai járművekkel. A guta majdnem megütött, amikor megláttam ezeket a tragacsokat. A közelünkben meg valami légelhárító ágyú kezdett működni, iszonyatos volt. Mindez dühöt kelt bennem, de meg félelmetes is, mert annál inkább mi tájékunkra vethetik az ostromló gépek a bombáikat.

Minden öt percben figyelmezteti az embert valaki valamire: Tessék arrább állni; ne tessék odaülni; a vízvezetéket ne tessék folyatni; jaj, most ne mosdjon itt, kérem.

Ilonka azt mondja, hogy a gettóban már járvány van, és hogy a vizet, ami nálunk a műhelyben, máshol egyes helyeken a földszinten még folydogál, a Dunából kapjuk, és esetleg tífuszos. Amint ezt hallottam, rögtön szomjas lettem. 

T. nélkül alig bírnánk ki ezt a pinceéletet. Ő szerzett nekünk petróleumot, gyertyát, húst, elemet; ma hozott rengeteg leveles dohányt, szétosztotta, mindenki kapott két kilót. Ingyen, persze.
Némelyek egész nap feküsznek, esetleg alusznak is. Valaki hivatalba jár – katonai beosztása van –, délelőtt tízig alszik, délután is lefekszik néhány órai szundikálásra. 
Lenn az óvóhelyen van egy hőmérő. Megnéztem, nyolc fokot mutatott.
Egyik fiatalember, aki a Ludovikában (Katonai Akadémia) járt ma, elmondta, hogy az oroszok már a Népligetben vannak és Kispestet elfoglalták.

Brunner Oszkárné többrendbeli zsidóbújtatással és zsidó-vagyon rejtegetéssel vádolt
Buda, XII. kerület, Városmajor utca 37. Nyilasház

Az oroszok közeledtére kijelentették, hogy zsidók, most meg fogtok halni. A fürdőszobában voltunk és onnan már két férfit felvittek zárkába, majd közülük az egyiket kivégezték. Minket pedig nyolcunkat kivittek az udvarra és kettesével kivégeztek. Nekem úgy sikerült megszabadulni, hogy mikor meglőttek a számat érte a lövés. Mikor elvágódtam, a rendőr, aki a kivégzésben részt vett, megkérdezte, na megdögöltél-e már? Erre én nem feleltem, hanem mikor elment, négykézláb kúszva átmásztam egy másik udvarra, ahol német katonák voltak. Ezek mikor a nyilasokat értesíteni elmentek, kiszaladtam a kapun és a Maros utcában egy udvarra szaladtam be, egy kis éjjeliőr házba, ahol két rendőr és egy öregember volt. Innen a rendőrök a Maros utcai kórházba vittek. Itt bevarrták a számat és elsősegélyt nyújtottak.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász, a Nyugat alapítója, a felsőház volt tagja, a Gyáriparosok Országos Szövetségének volt vezérigazgatója. 66 éves. Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

A mai lapban olvasom: „Budapest hősiesen kitartó lakosságához! Magyarok! Testvérek! A bolsevista zsidó hadvezetés azt ígérte az orosz katonáknak, hogy ha január 1-ig elfoglalják Budapestet, úgy negyvennyolc órás szabad rablást engedélyez számukra. Isten akaratából és német bajtársaink áldozatos segítségével ez nem sikerült. Stb. stb.” Aláírva a „Budapest védelmére kirendelt pártmegbízott”. A nyilasok közel három hónapi szabad rablása után ez a pártmegbízotti fenyegetés már senkit sem rémít.

Az élelmezési kérdést megoldották, éspedig három intézkedéssel. 1 Közhírré tették, hogy a közvágóhídon háromezer vágómarha van Budapest ellátására, és ez háromszor hetenként kerül a mészárosoknál szétosztásra. (Akik ma – az első szétosztási napon – a mészárosokhoz merészkedtek, vagy nem kaptak semmit, vagy valami büdös csontot. Egyébként a sógorom, ki ma reggel a közvágóhídon próbált menedéket keresni, azt teljesen szétlőve találta. Egyetlen élőlény nem volt ott, sem ember, sem marha.) 2. Rendeletet bocsátottak ki, melyben megtiltják, hogy bárki is más úton, mint a közellátási testvér nyílt parancsával élelmiszert vételezzen. 3. Majoros György budapesti lakost, a Nyilaskeresztes Párt karhatalmi parancsnokának rendelkezése alapján, a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom járőre a helyszínen felkoncolta, mert túllépte a hatósági árakat.

Meddig bírjuk még? Gyermekeimről semmi hír; az éjjel álmomban összebombázva láttam házukat, de ők jókedvűen ültek a romokon.

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/ 

Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Klári vöröskeresztes ápolónői ruhában bemerészkedett gyalog a Nyugati pályaudvarig, a Kertész utcán, Jókai téren keresztül. Polgári személyek nem járnak az utcán; az üzletek zárva vagy bombák által kiszaggatva; egyik-másikból, ahol még valami található, a nyilasok hordják ki és el az árut. A házak romokban vagy megtépázva, az épek is ablakok nélkül; a telefonhuzalok szanaszét kuszálva, és lépten-nyomon hullák. A Jókai téren temettek: három-három hullát egy gödörbe. Odébb, a Gyár utcában targoncán toltak megcsonkított polgári hullákat valamelyik másik tér temetője felé, a körutakba torkolló utcák eltorlaszolva, egy bombaszilánkok által kibelezett ló az utca közepén, szimbólumaként ennek a városnak.

Hírek. A németek kiürítik Pestet, visszavonulnak Budára, a hidakat felrobbantják maguk mögött, s ott egyesülve a nyugatról előretörő német seregekkel, verik az oroszokat. Vagy nem is – mondja egy másik hír -, a németek nem ürítik ki Pestet, mert a felmentő sereg már közvetlen Buda alatt van, s átkelve a Dunán, Pest alól is elveri az oroszokat.

H. Józsit egy nyolcadikos gimnazista tanítványa látogatta meg, aki tizenhat-tizennyolc éves leventékkel teljesít szolgálatot. A kelenföldi vasúti töltésnél vetették be őket: száznyolcvanan voltak, hatvan elesett, hatvan megsebesült, s most hatvanadmagával tartja a frontot.

Pest, XIII. kerület, nemzetközi gettó (diplomáciai védettséget élvező csillagos házak területe)

Erdős Jenő, dr. Vermes Andor, dr. Engel Imréné, Varga Lászlóné, Hajdú Mátyásné, Szandai Sándor, Heimann Henrik, dr. Riegler Bernát tanúk teljesen egybehangzó vallomása alapján vitathatatlan tény, hogy a vádlott, akit papi civilruházata, és simára borotvált arca miatt nem ismertek fel a házakban lakó zsidó személyek, a lakásokban való megjelenésekor bemutatkozott, megmondotta, hogy a Zsidó Tanácstól van kiküldve, és azért jött, hogy megnyugtassa a lakókat, és célja az, hogy a nyilasok túlkapásait jelenlétével kivédje, ezért ajánlatos, hogy adják át ellenkezés nélkül 100 pengőn felüli készpénzüket és egyéb értéktárgyaikat, mert másnap reggel mindkét házat kiürítik, a zsidókat a gettóba kísérik, és ott a kapuban úgyis mindent elvesznek tőlük. A vádlott a nyilasokkal minden egyes lakásba bement, a lakók előtt mindég elismételte jövetelének célját, felfedte kilétét, ami ezeknek a tanúknak egybehangzó vallomása szerint kétségtelenül megnyugtató volt, a nyilasokra nézve pedig feltétlenül mérséklően hatott, és az annyira lealázó, különösen a női szemérmet súlyosan sértő becstelen személyi motozásra egyetlen egy eset kivételével, amit kivételes módon egy férfi személlyel szemben vettek igénybe, nem is került sor, noha a nyilas terrorizmus ezt akkoriban minden kiürítés alá került házban állandóan alkalmazta. Hogy mennyire mérséklően hatott az egyébként garázda nyilasokra a vádlottnak őket feszélyező jelenléte, ez kitűnik Winter Bernátné és özv. Kulka Antalné egybehangzó vallomásából is, amely szerint az előbbinél 20 pengő hiányzott az akkori törvényes rendelkezések szerint megtartható 100 pengőből, utóbbinál pedig 50 P. készpénz volt csupán, mire a nyilasok mindkét tanúnál a többi személytől elvett pénzből nevezett tanúk készpénz állományát 100-100 pengőre egészítették ki. 

(A vádlott: Berend Béla főrabbi, a Zsidó Tanács tagja. Részlet a Népbíróságok Országos Tanácsa 1947-ben hozott felmentő ítéletéből)                                                                                                                                                         

Kende Éva, 18 éves 
Pest, XIII. kerület, Csanády utca

Dél. Én a konyhában egy kis kenyértésztával bajlódok, a kezem csupa ragacs. Apám lement a ház pincéjébe, hátha talál valami felaprítani való fát. Péter öcsém a telepes rádiónkon pokróc alatt hallgatja a londoni adást a belső szobában, Gimesék a külsőszobában a csecsemővel foglalkoznak. Egyszer csak csengetnek, és ott áll apám – letört, keserves arcát sohasem fogom elfelejteni –, mögötte pedig két nyilas pártszolgálatos. A fegyveresek berohannak a belső szobába és lecsapnak a rádiót hallgató Péterre, akit már nem lehetett időben figyelmeztetni. Rögtön kijelentik, hogy mindnyájunkat agyon fognak lőni, hamis iratokkal való visszaélés és tiltott rádióhallgatás miatt. Apám igyekszik menteni a menthetőt – mi mással?, vesztegetéssel. A nyilasok mohón elveszik a nekik felkínált arany karkötőt, a vastartalékunkat, és kegyesen megengedik, hogy elégessük a nálunk lévő keresztény iratokat. Attól azonban nem állnak el, hogy mindnyájunkat be ne kísérjenek a Szent István körút 2.-be, az egyik leghírhedtebb nyilasházba. Mielőtt elindulunk, fel kell varrnunk a sárga csillagot. Kezdetben a menet csak belőlünk, hatunkból és két fegyveres kísérőnkből állt. Csoportunk azonban fokozatosan gyarapodott. A mi két karhatalmistánk – és még néhány társuk, akik útközben csatlakoztak hozzájuk – szisztematikusan razziázott aznap délután az Újlipótváros különböző házaiban. Ha zsidóra bukkantak, beparancsolták a menetbe. Mialatt a nyilasok egyik része bement az éppen sorra kerülő házba, a már begyűjtött emberek a kapu előtt várták az újabb elfogott sorstársakat a kint maradt fegyveresek őrizete mellett. Este lett, amikorra letört csapatunk átlépte a nyilasház küszöbét. Bent rengeteg nyilas, mindegyik fegyverrel, néhány korbáccsal. Intézkedtek, ordítoztak, pofozták, ütötték-verték sárga csillagos áldozataikat. Az újonnan bekerültek annyian lettek egyszerre, hogy megérkezésünk után a nyilas fő-és altestvérek nem tudtak rögtön foglakozni velünk. Várnunk kellett. Várakozás közben unokanővérem – karján csecsemőjével – elkezdett sírni és jajveszékelni. Buta 18 éves fejemmel nagyon rossz néven vettem tőle ezt a viselkedést. Arra gondoltam, kétségbeesését mennyire élvezhetik a nyilasok. Én nem akartam nekik ilyen örömet szerezni. Igyekeztem nyugodtnak látszani. Azt mondogattam magamban: az még mindig nem egészen biztos, hogy mi itt most meghalunk, de „ők” rövidesen lógni fognak…

Aztán sorra kerültünk. A nyilas „kihallgatás” nagynéném és családja számára rövid idő alatt merőben szokatlan fejleménnyel ért véget: elengedték őket. Ideggyógyász nagynéném utólag azt mondta, úgy rémlett neki, mintha az ügyüket intéző főtestvér valamikor a betege lett volna az elmegyógyintézetben, és felismerte őt.

Ami sorsunk egészen másként alakult. Nekünk hármunknak apámmal az volt a főbenjáró bűnünk, hogy két rádiót (egy telepest és egy hálózatit) birtokoltunk, és éppen rádióhallgatás közben értek tetten. A kihallgató nyilasok apámat szemem láttára szinte felismerhetetlenségig összeverték. A szemüvege szilánkokra tört, ő maga pedig csak úgy röpült a pofonoktól, faltól falig. A száját azonban egy jajszó sem hagyta el. Én közben könyörögtem mindenkinek, aki ott volt a szobában, hogy ne verjék. Elmondtam, hogy orvos, és nagyon sok emberen segített. Nem használt. Péter öcsémet is megverték, de nem annyira. Ő sem jajveszékelt. Engem nem bántottak, viszont mindhármunkkal közölték, hogy rövidesen kikísérnek a Duna-partra, és ott kivégeznek. Majd levittek a pincébe, ahol mindenütt vérző, ronggyá vert, jajveszékelő emberek feküdtek. Ott várakoztunk. Én továbbra sem adtam fel. Minden nyilast, aki felbukkant, megszólítottam, és elmondtam, hogy apánk híres és jó orvos, Péter meg én iskolások vagyunk, ne öljenek meg bennünket. Volt közük valaki, aki hajlott is volna rá, hogy kettőnket Péterrel valahogy kicsempésszen a pincéből, de apámat ott kellett volna hagynunk. Ezt egyikünk sem akarta. Tovább próbálkoztam. Bejött a helyiségbe egy fiatalabb nyilas, akit szintén kérlelni kezdtem. Hajlandónak mutatkozott mindhármunk kihozatalára, ha lefekszem vele. Feltétele teljesen váratlanul ért: szűz voltam, és bizonyára nagyon naiv. Megbeszélni a dolgot nem volt kivel, az idő pedig sürgetett. Beleegyeztem az ajánlatba, és arra kértem, kísérjen el mind a hármunkat a Légrády Károly utcába, abba a portugál védett házba, ahol rokonaink, Nemesék és nagyanyám laknak, és ott majd megtörténhet, amit akar. Erre ráállt, és megszerezte főnökétől az engedélyt, hogy vele együtt elhagyhassuk a nyilasházat. Ekkorra már éjjeli 1 óra lehetett. Reggel óta nem ettünk, de ez egyikünknek sem jutott az eszébe. Emlékszem a fagyos utcákra, amikor kiléptünk a nyilasházból: telihold volt, és nagyon hideg. Négyen bandukoltunk az utcán, apám és Péter elől, mi pedig a nyilassal karonfogva mögöttük. Útközben beszélgettem vele, de csak annyi maradt meg bennem, hogy az alacsony és kissé kövérkés ember foglalkozására nézve hentes volt, és valahonnan Sopron környékéről került ide. Én részben örültem és büszke voltam, hogy megmentettem az enyéimet a biztos haláltól, részben pedig szörnyen szorongtam, hogy mi lesz, amikor majd fizetnem kell a „szívességért.” Megérkezve a védett házba, az éjjel közepén, azt mondtam, jobb lenne a dolgot másnapra halasztani, mert késő van, fáradt vagyok, és nem is tudom, hol lehet az ilyesmit ilyenkor lebonyolítani. A nyilas beleegyezett a halasztásba, és nem erőszakoskodott tovább. Azt azonban kikötötte, hogy másnap délelőtt eljön, és kasszíroz.

Ezek után érkeztünk meg hüledező rokonainkhoz, Nemesékhez, akik álmukból felriasztva természetesen amúgy is nagyon megijedtek, a látványtól pedig még jobban, amit apám és Péter nyújtottak. Még aznap éjjel megtárgyaltuk, hogyan kellene nekem másnap eltűnnöm vagy elbújnom a pártszolgálatos elől. Végül a sors mindent megoldott: nyilas „ismerősöm” soha többé nem jelentkezett.

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. karácsonyától orosz kézen)

Délelőtt cepekedtem. Hoztam krumplit, babot, sót, borsót, zabpelyhet, vaníliapótlót (ez csak véletlenül volt a borsó között…), kávét, káposztát, karalábét és három láda kristályvizet. Átjött Gábor (Tolnai, aki reverendát választott álöltözetül…) és egy lány. Gábor, szegény feje, már temetett is.

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/

Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Az iskola épületében lévő mintegy nyolcvanfőnyi tüzérséget, vagy ennek egy csoportját ma bedobják. Minden kiképzés nélkül; itt lenn a pincefolyosón adtak le néhány lövést géppisztolyukból. Az ágyúzás, gépfegyverezés szakadatlan és elviselhetetlen. Tíz perc előtt a következő jelenet: kopogás az ajtón. „Karhatalom! Kérem az igazolványokat!” Én Elvira intésére még el tudtam bújni az ágyak sötét szögletében. Az ellenőrzés lezajlott anélkül, hogy észrevettek volna. Ha fölfedeznek, végem. A jövőben nem bújok el; inkább kísérletet teszek Frankó igazolványommal. Ria szíve a megpattanásig. És szüntelenül, immár a tizedik hónapja.


Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Kimentem a műhelybe, a teát kivittem, vízforralásra valaki, egy asszony vállalkozott. Azután kellett bögre és kiskanál. Két bögrét kerítettem, nagy nehezen, mert a mieink elkeveredtek másokéval a nagy zűrzavarban. Kimostam a két bögrét a vízvezetéknél, rögtön rám szóltak, hogy ne csináljak tócsát. Kanál nem akadt. Bevittem a teát a lábasban az óvóhelyre, ott az ágyban fekve reggelizett a feleségem, én az ágy szélén ültem. Az abroszt elővettem az ágy alól, abban volt a kenyér. Ugyancsak az ágy alatt van a lekvárosüveg, papírral lefödve, spárga hiányában a papírt rádrótoztam az üvegre, drótot ugyanis találtam. Üvegben van a kristálycukor is. Kanál helyett zsebkésemmel kavartuk meg a teát. Mindezt a műveletet félhomályban kellett elvégezni, hajolgatva, szanaszét heverő tárgyak között botorkálva. Mihelyt lehajoltam, rögtön jött valaki az ágysorok közt, és szinte követelőn kiáltott: Szabad?                                                                                                            

                                   
Hát ez az óvóhely igazán föld alatti üreg. Már az maga élve eltemettetés, hogy az ember itt van. Az óvóhelyen ötvenen lakunk. Az egyik falát hadd nevezzem udvar felőlinek, a másikat mondjuk belső falnak. A belső falhoz végükkel illeszkednek az ágyak, a másikhoz oldalukkal. A gerendákba szögeket vertünk, azokon lógnak a ruhák. Az egész pince nedves, dohos. Hideg van. Az emberek nagy része náthás és köhög. Villany már karácsony óta nincs. Eleinte gyertyával világítottunk, volt bőven, most már a viharlámpákra került a sor. Csakhogy a petróleum is fogytán van. Még előkerül egy-egy gyertyacsonk. Egyesek parafinból, sztearinból csinálnak mécsest.   

Most szörnyű robbanást hallottam. Erről már Döme is elismeri, hogy bomba volt. Rezeg a ház, már folyamatos a bombázás. Vannak vállalkozó szellemű egyének, akik nagy utakat tesznek meg ilyenkor is. Tegnap egy fiatalember ugrott be a mi kapunk alá. A Keleti pályaudvar környékéről Budára tartott.

Az ősszel én is megtettem egy-két utat a legnagyobb bombázás közben. Dolgom volt. Rendőrök és légóparancsnokok mindenütt megállítottak, és űztek volna be a házakba. Nem hederítettem rájuk, mentem tovább. Egyszer a Szív utcában ért a támadás. A riasztó jelre bementem egy nagy házba. Ott egy izgatott nő volt a légóparancsnok, okoskodni kezdett, hogy az idegenek ide álljanak, ott várjanak, mire én azt mondtam:
- Ebből nekem elég volt, inkább kimegyek az utcára sétálni.
Elmentem aztán egy másik házba. Az meg csillagos ház volt (Budapest polgármestere 1944. június 14.-én elrendelte, hogy a zsidók 1944. június 21.-én este 8 óráig költözzenek be a számukra kijelölt, sárga csillaggal megjelölt házakba. 36 000 budapesti ház közül 1981-et nyilvánítottak csillagos háznak. Ami 28 000 lakás kiürítését jelentette, és csaknem 200 000 embert érintett a költözködési rendelet.), a benne lakó zsidók nem fértek el a pincéjében, az udvaron álldogáltak. Ajánlottak egy jobb házat, a Szív utca és Aradi sarkán. Azt mondták, hogy abban a házban alig lakik tíz ember. Ide vonultam. A támadás egy óra hosszáig tartott, azalatt lenn ültem a kis légópincében, mely alig volt nagyobb egy szobánál. Ez pénteki napon történt. Vasárnap délben újra volt támadás. A házat, amelynek a pincéjében pénteken üldögéltem, találat érte. A bomba megsemmisített egy szobasort, bevágódott a pincébe és ott robbant. Pontosabban a légóhelyiségben. Mindenki meghalt benne.

Előbb jött haza T, megint be van csípve. Beszél, hangosan, mindenkihez. Azt mondja, hogy előbb-utóbb úgyis meghalunk, ki két nap múlva, ki egy hét múlva. Éppen tíz perccel ezelőtt halt meg egy orvos az Andrássy úton, gránát ölte meg.
Egy kis ember a házunkból nemrégen jött haza, a szomszéd téren volt sírt ásni. Ötven hulla hever a téren. Ezeket a környékről hordták oda, holnap lesz a temetésük. A legtöbb hulla férfié, bár nehéz nemüket megállapítani, mert papírral vannak letakarva.

Új rend, hogy a kapuban őrség áll, két-két nő. Az őrség arra vigyáz, hogy ne jöhessen be idegen észrevétlenül. Nehogy valami tolvaj fölmenjen a lakásokba. Most öt óra van. Ezelőtt másfél órával Csöngei kinn állt a kapu előtt. Egy nyilas és egy katona elfogott egy zsidó nőt, aki csillag nélkül járt az utcán. Vitték be a közeli nyilasházba. Amikor a házunk előtt haladtak el, a nyilas tüzet kért Csöngeitől, és halkan megkérdezte: - Testvér, nincs ebben a házban zsidó?

Nem merek hozzátartozóinkra gondolni. Gyuszi, a feleségem unokaöccse még megvolt karácsonykor. Ide jött a házba, kapott egy kis ennivalót. Őt svájci védett házban helyeztem el, de kijárt, járt az utcán, valami fantasztikus egyenruhában, kakastollas kalappal. 

Egy társunk hosszú útra indult, elmegy a Damjanich utcába, azt hallotta, hogy egy ottani gyógyszertárban lehet szevenalettát kapni. 


Pest, VII. kerület. A gettót vezető zsidó tanács jelentése

Két fegyveres egyén, akik a befutott jelentések szerint karszalagot viseltek, egy öregasszonyba kötött bele. Egymást bíztatták, hogy le kell lőni, mire a fegyveresek egyike az éltes asszonyt egyszerűen lelőtte.

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/

Ma reggel nyolckor keltünk fel. Az utcán tartózkodni reggel kilenctől este ötig szabad. Most G.-nénél vagyunk. Mindjárt kilenc óra után ide jöttünk. G-né lakása földszinten van, ablaka egy háromemeletes ház keskeny udvarára nyílik. Mivel szűk az udvar és magas a ház, a szoba biztonságosnak látszik ágyúzás ellen, de nem veszélytelen bombázás esetén.

G.-nénél egész menhely van. A házban lakók közül többen itt alszanak, nem mernek a felső emeleten levő lakásokban maradni. Különben is az emeleteken minden lakás ablakai betörtek, s a hideg elviselhetetlen. Azt hiszem, hogy a városban már alig van ép ablak.

Itt a G.-nénél lakó emberek nyilasok, legalábbis nyilasbarátok. (Kivéve persze a hamis iratokkal rejtőzködő zsidó lányt.) A németektől várják a felszabadítást. Különben az ostrom által keletkezett helyzetet elviselhetetlennek érzik, és kétségbe vannak esve. Az egyik úr, akiről hallottam, hogy nyilas párttag, bár ezt nem tudom, kezd eszmélni, és megkezdte az átformálódást: szidja a németeket.

G.-né főzött nekünk ebédet. Az anyagot mi adtuk. Krumplipaprikás volt az ebéd, jó volt, de fél fogamra sem volt elég. Már az igaz, hogy keveset eszem. Feleségem takarékoskodik a készletünkkel. Nagy nehezen kaptunk kenyeret, egy hét óta először. A kenyérhiányt úgy intéztük el, hogy részint rántott levest ettünk reggelire, az egyéb koszthoz meg nem kellett kenyér, részint lángost sütött a feleségem a teához. Úgy szereztem kenyeret, hogy Karcsit, aki katona, s Újpestről jár be a házunkba – még most is! -, elküldtem a pékhez, s ezért adtam neki tíz pengőt. (1 kg kenyér 1943-ban: 58 fillér.)Katonának ugyanis be lehet menni a boltba, soron kívül. A civilek, leginkább nők, sorban állnak az utcán, és úgy várnak, esetleg egy-két óra hosszat. Ha repülőgép közeledik, szétszaladnak. A sort állás szörnyű. Hetek óta sort kell állni mindenért – ma már csak kenyérért kell, mert a pékeken kívül más üzlet nincs nyitva –, s velem többször megesett, hogy mire a pulthoz jutottam, a kenyér már elfogyott.

G.-né sütött nekünk kalácsot. A kalács nem sikerült. Lisztünk volt, élesztőt a házmesterné adott. A kalács nem kelt meg, lapos korong lett, mely belül olyan, mint a sár. Itthon a műhelyben vacsoráztunk, sült szalonnát, ebből a sárkorongból pirítottunk hozzá kis szeleteket.

A világításunk nyomorúságos. De még mindenfelől előkerülnek gyertyadarabok, s azoknak a fényénél főzünk, sütünk, újságot olvasunk, kártyázunk, sakkozunk. Alig látunk.

A mai nap, este hétig, elég enyhén telt el. Kis ágyúzás volt, bombázás alig.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Ma reggel beállított T.Gy. testvérbátyja, T.Á. gimnáziumi tanár. Mintha azért jött volna, hogy igazolja a portrét, melyet tegnap a kispolgárról rajzoltam. Ahogy megjelent, ahogy bemutatkozott, ahogy kifejtette, hogy náthája attól múlt el, hogy lakásában egy fok hideg volt, ahogy előadta, hogy hősebb nemzetség nincs a német SS-katonánál… minden coll a kispolgár. Elvira alig tudta türtőztetni magát, olyan ellenvetéseket tett, melyek „a helyszínen való felkoncolás”-ra feltétlenül okot adnak, de T.Á.-t, a történelem tanárát ez nem tudta megállítani a német hősök iránt való mélységes hódolatában.

Ellenben Elvira igazgatója a Práter utcai iskola német lakóiról a következőket beszéli: az iskola SS-kórház, SS-ápolókkal. Ötven beteg fekszik a pinceóvóhelyen¸ tizenöt halott az udvaron és húsz lónak a hullája. Egyetlen SS-katona nem vállalkozik eltemetésükre. Egy pillanatra sem jönnek fel az óvóhelyről (mi minden pillanatban felszaladunk), s az ágytálak tartalmát közvetlenül az óvóhely elé öntik. Hősi világszemlélet.

Egy nyilas katona beszéli itt a folyosón, hogy az éjjel ő és társai harmincöt zsidó koncoltak fel. Hősi világszemlélet.

„Budapest vesszőfutása” – írja a mai lap. Egymillió ember él pincékben; víz nélkül, fűtés nélkül szűk rációra fogyatkozott élelemmel. Telefon nincs, közlekedés nincs, a házak sorra dőlnek össze, hullák hevernek temetetlenül az utcán, s ezt a nyilas zseni „vesszőfutás”-nak nevezi.

gróf Széchényi Viktor 73 éves földbirtokos, Fejér vármegye volt főispánja
Buda, I. kerület, Úri u. 52.

Víz elfogyott, expedíció belügybe, Kálvária. Végre 9 kanna víz. Elisabeth egy vödör vizet hoz, derék asszony! Tóni újságolja, hogy a Vérmezőn 30 ezer orosz foglyot fogtunk! Hiszi a piszi! Jön Márffy Laci, hoz 2 vödör vizet.           

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

A vízhiány következtében tarthatatlan volt a helyzet az óvóhely egyetlen mellékhelyiségében is, ami vízöblítés nélkül állt. Ezért elhatároztuk, hogy az udvaron pöcegödröt ásunk. Hosszas munka eredménye az lett, hogy az udvaron napokon át ásott gödörben feltört a talajvíz. Nagy lett az öröm, és az agyagos sárga víz mosás, mosakodás és öblítés céljaira megfelelt. Napi 150–200 liter vizet emeltünk ki kötélen lebocsátott vödörrel. Időközben híre járt, hogy a Retek utcában valahol vízvezetékből folyik a víz. Vállalkozó emberek vödrökkel és demizsonokkal jártak ettől kezdve vízért, mit sem törődve a harci veszéllyel. Vermes tanár úr bátorsága engem is magával ragadott, és én is vele mentem. Házról házra a kapuk alá behúzódva, óvatosan tettük meg az utat odáig. Az utcán szörnyű pusztulás képe fogadott. Légitámadás és aknatűz által frissen leomlott és kiégett házak, az úton keresztben fekvő fák, villanydrótok összevisszasága, leszakadt redőnyök feküdtek mindenfelé. A Térképészeti Intézet előtt több ágyú tüzelőállásban volt, és az Olasz fasort tankárok keresztezte. A Retek utcából balra letérve egy teljesen leégett barakktábor izzó romjai között megtaláltuk azt a szabadon álló vízvezeték csövet, melyből széles sugárban éjjel nappal ömlött a víz. Megtöltöttük edényeinket vízzel, és ugyanolyan óvatosan háztól házig előrelopakodva mentünk haza. A Fillér utca sarkán, a járda szélén friss sírt találtunk. Egy anya gyermekével tegnap vízhordás közben itt kapott aknatalálatot, el is temették a helyszínen.

A házak kapuiban német katonák élesre töltött fegyverrel húzódtak meg, és kérdéseinkre halálos biztonsággal mondták el, hogy már Budakeszin vannak a felmentő seregek.

Kovalovszky Miklós 35 év körüli középiskolai tanár
Kispest

A fegyvermester is megérkezik szokásos esti látogatására. Az oroszok már a Kistext gyárban vannak. Kispestről a németek kivonultak, a magyar leventékre bízták a védelmet. Szakaszvezetőjük azonban eltűnt, magára hagyva a riadt gyerekeket, akik visszafutottak. Az Eötvös utca sarkán aknatalálat érte egy csoportjukat, ő maga is több halottat látott. Kispestet már a németek lövik Erzsébetről, a házat is valószínűleg német akna érte. Találkozott egy fegyvertelenül menekülő SS törzsőrmesterrel, sokan igyekeznek civil ruhában megbújni valahol.

Estefelé nagy a nyugtalanság a pincében: erősen várjuk az oroszokat. Szűcsöt megkérjük, fogadja őket, legyen a tolmácsunk. A házigazda egy orosz társalkodót lapozgat, kiderül, hogy nemcsak itallal látta el magát, hanem a találkozóra is felkészült. Feri névsort állít össze, felírja a létszámot, mint rangidős (zászlós) szabályszerű jelentést akar tenni: Elvtárs úr, tisztelettel jelentem: 12 férfi, 14 nő, 4 gyermek.