Pest, VII. kerület, gettó

Reggel volt, amikor Anyám, az egyik szobatárs asszonnyal valamiért fölment az óvóhelyről a lakásba. Az asszony fia pár évvel volt idősebb nálam. Amikor fölmentek, ez a fiú - mindig is engedetlen volt, emlékszem - engem is fölcsábított. Fölértünk, de Anyám észrevett és azonnal lezavart mindkettőnket. Én rohantam is, de a fiú nem jött, elbújt az ajtó mögé. Már a lépcsőházban voltam, amikor irtózatos robbanás rázta meg a házat. Hanyatt-homlok menekültem a pincébe. Akkor már rohantak kifelé az emberek. Ők tudták, hogy belövést kapott a ház. Aztán csak arra emlékszem, hogy anyám húga, Lili néném, lejön a pincébe, rázza a zokogás, magához ölel és odaszól a másik nagynénémnek. - Ilonka nincs többé! Abban a pillanatban még nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy nincs többé. Perceken belül megtudtam: mindhárman meghaltak. Budáról, a Várból kilőtt német akna csapódott be az emeletre, pontosan az ablakon jött be és a szobában robbant, kiszakítva az ablakot, kidöntve a falat. És megölve az Édesanyámat! Később kiszöktem a pincéből. Tudtam, hogy a halottakat a ház elé teszik ki. Reméltem, talán még egyszer láthatom Anyámat, de akkor már nem volt ott. Az utca üres volt. – Csak a vérrel vörösre festett hó meredt rám a borzalom néma tanújaként. Nem tudom, meddig állhattam ott. Aztán egyszer csak a már megszokott fegyverzajt megtörve, valami irtózatos recsegés, ropogás hallatszott. Hátranéztem: a gettó fala kinyílt és egy hatalmas acél szörnyeteg, egy szovjet tank robbant be a Síp utcába és robogott tovább a Wesselényi utca felé.

Déry Tibor 50 éves író 
Pest, V. kerület, Nádor utca

Mint súlyos beteg a válság után, mély álomba merülve, átaludtam az egész éjszakát. Nem hallottam meg, hogy a németek kivonultak a házból, sem hogy a hidak felrobbantak. Reggel Ajli azzal vert fel, hogy az Arany János utca sarkán láttak egy oroszt. Fölkeltem, a kapu elé álltam, Ajli pedig felment a lakásba takarítani. Jött már a második, a harmadik orosz. Az egyikkel kezet szorítottam, mondott valamit, amit nem értettem meg. Utána felkerekedtem s elindultam a Hungária szálló felé. Szokatlan csend volt az utcán, egy kihalt város hallgatása, egyetlen embert sem láttam utcahosszat. A Nádor utca közepe felé egy ház beomlott, a törmelék feltöltötte az egész úttestet s mind a két járdát, egy ló hullája hevert hassal fölfelé a téglák között. A Vörösmarty téren már öt-hat emberrel találkoztam. A sarkon, a nagy látszerészüzlet előtt néhány német katona holtteste hevert a járdán, már megmerevedett tagokkal, az egyik test a fején állt, térdben behajlított lábaival a sarki postaládának támaszkodva.

Amikor befordultam a Vörösmarty tér sarkán, a németek Budáról lőni kezdték Pestet. A házak mentén a Vadászkürt szállodáig szaladtam, behúzódtam a kapualjba. Ott már többen álldogáltak. Megkérdeztem tőlük, nem tudják-e véletlenül, hogy a Hungária szálló áll-e még. Leégett mondták. S akik benne laktak? Vállat vontak, nem tudják. Tovább futottam, szerencsésen elértem a Mária Valéria utcát. A Hungária épülete még mindig égett, vastag füstfelhő ült fölötte. Itt a dunaparti házsor védelmében már többen jártak az utcán. Mindjárt az első ember, akit megkérdeztem, útbaigazított: a Hungária lakói a szemközti ház pincéjébe menekültek.

A bejárat előtt civil kapuőrség állt, megkérdezték, kit keresek. Nem mertem kimondani a feleségem nevét. Álltam s gondolkoztam, végül a sógoromat neveztem meg. Ha a feleségem él s meghallja öccse nevét, tudni fogja, hogy én hivatom s őt keresem.

Sokáig tartott, amíg végre feltűnt a sötét kapualjban. A nyakamba borult, sírt és nevetett. Lementünk a pincébe, sorra viziteltük a rokonságot, sógoromat, sógornőmet, kislányukat, pécsi rokonukat, annak lányát. Utána feleségemmel kettesben kimentünk az utcára. A budai ágyútűz szünetelt. A Váci utcában járkáltunk ide-oda, feleségem most látta először a rommá lőtt várost. Sírva fakadt. Meg kellett volna halni, mondja kétségbeesetten, majd újra nyakamba borult, már hangosan nevetett boldogságában. Körülöttünk már fosztogatták a Váci utcai üzleteket. A Molnár és Moser drogéria kirakatából egy szilszkinbundás, elegáns nő lépett ki, karján egy nagy kosár, tele szappannal, parfőmös üvegekkel. Egy szappan a földre esett a kosárból, feleségem boldog buzgalmában fölemelte, a nő után sietett, visszaadta neki. Utána hazamentünk anyámhoz a Nádor utcába. Mérhetetlen életkedvet éreztem, nem telt bele egy hét s már éjszakánként, egy cipőspasztába dugott kanóc fényénél írni kezdtem.

Pavel Luknyickij kapitány, 42 éves haditudósító
Pest, VIII. kerület, Orczy út 39.

Az Üllői úton, amikor Kispestről jövet a városközpont felé tartottam, nem tudtam, hol álljak meg, befordultam hát az Orczy útra. Az első villánál, a 39. számú háznál teherautó állt és egy őr, akit ismertem. Megtudtam tőle, hogy ebben a házban szállt meg az aknavető ezred törzse. Eszembe jutott minapi ígéretem, hogy felkeresem az aknavetősöket, bárhol is leszek. Ez valami tűzoltóparancsnok háza.

Egy kis hordó sör, jó száraz bor. Emberek jönnek-mennek. Pince. Benne a ház lakói, akik a bombák, belövések elől ide menekültek: egy 62 éves sebészorvos, egy állatorvos a feleségével, a tűzoltóparancsnok és mások. Mécsesek, összetákolt bútorok, az ablakok betörve. Hosszan beszélgetek velük vagy féltucat nyelven, főképp angolul és szlovákul, német szavakkal keverve. A városlakók decembertől már csak 150 gramm kenyeret kaptak; azelőtt, októbertől fejenként 300 grammot, továbbá 1600 gramm lisztet havonként. Vízért kútra járnak. Szűkölködnek, de nem éheznek igazán. Jelenleg a mi törzsünk katonái adnak nekik enni. Tegnap a törzs konyháján megjelent egy fiatal nő: „Adjatok ebédet, aztán megbaszhattok, amennyiszer csak akartok.” – mondta oroszul. A szakácsok kővé dermedtek, adtak neki enni, aztán elkergették.

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény. A betiltott 8 Órai Újság volt szerkesztője, szatirikus írásai miatt a megszállás óta különösen keresett személy, katonaszökevény.

Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum.) 

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Ikervillánk padlása szétlőve. Sok veszekedés nálunk.”

K.-ék körül egyre több zűrzavar. A mélybunker lépcsőkarfáján sorban lógnak kolbászok-szalonnák, az ő bugris bendőjük éléstára. Jó. De amikor Bajor Gizi kér tőlük pár tojást, szemrebbenés nélkül tagadnak: „Nincs édesem, sajnos nincs.” Én tudom, egész ruháskosár tojást őriznek két gerenda közt. Nincs tojás? Nohát, akkor ne is legyen… Valaki, amikor a ház egész népe a rádió körül ült, egy vasalót dobott a kosár tojásba, kész a rántotta, tessék… Mai napig nem tudta senki, ki volt a tettes. Most íme, vallok.

Deseő László, 15 éves 
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

A nagybátyám már három hete nem mosakodott. A sok piszok olyan jól áll neki, hogy még két méterről is szenes zsáknak látszik.

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december karácsonyától orosz kézen)

Délelőtt felmentem ahhoz a bizonyos Major úrhoz, aki rendőr-főkapitánnyá léptette elő önmagát. Úgy csinálta, hogy kiment Pesthidegkútra (az oroszokhoz). Azt állította, hogy 6-8000 főnyi alakulatot szervezett a német uralom alatt. Mikor megkérdeztem, mi volt a foglalkozása, meglepően kedvesen sikerült elmosolyodnia, s így felelt: csavargó.

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/