Utolsó percek művészete

viseltdolgaim

viseltdolgaim

Budapesten moszkvai időszámítás van.

1945. január 24. Szerda

2018. január 24. - viseltdolgaim

Közlemény: Az orosz katonai parancsnokság rendeletére ez évi január 25-től, éjféltől kezdve áttérünk az orosz időszámításra. Az órákat ennek megfelelően 25-én éjjel 22 órakor 24 órára, tehát 2 órával előré kell igazítani.


 image


Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december 24.-től orosz kézen)

Nagyon nyugodalmas éjszaka után beállít Grisa meg a hadnagy, hónuk alatt lepedőköteggel: csináljunk hóleplet. Először próbáltam magyarázni, hogy a lányok nem értenek hozzá, Josette meg fáradt, de Josette tiltakozott: az oroszok olyan kedvesek vele, hogy ő is akar valamit csinálni. (Grisa kora reggel már azzal kezdte, hogy egy óriási, kétkilós hófehér kenyeret adott, majd délben másfél kiló zsírt.) Délelőtt az egész ház nagy hólepelkészítésben volt, minden nő dogozott, anyu és Josette két hóleplet és két nadrágot készített. 
Délelőtt sok fát vágtam, közte egy ebédlőkredenc roncsait is. Fura érzés volt baltával belevágni a rózsa- és venyigefaragványokba.
Este nagy búcsúestély: Grisáék elmennek. Grisának és Ballannak címét felírom az orosz szótáram első lapjára. A kis hadnagy remek Hitler- és Goebbels-karikatúrát kanyarít, s éppen Gáborkámat kezdi skiccelni, amikor megkapják az indulási parancsot. Hat kenyér és egy darab szalonna maradt utánuk.

 
A Pesten megjelenő Szabadság című napilap Ki tud róla? rovatában

Marczin Gyuláné keresi férjét, akit január 16-án elvittek az oroszok tolmácsnak. Kéri, adjon életjelt magáról. 


gróf Széchényi Viktor 73 éves földbirtokos  
Buda, I. kerület, Úri u. 52.

A nálunk beszállásolt 3 német katona (2 köztük magyar sváb) örömmel jöttek, hogy kaptak egy zsák lisztet, engedjük meg, hogy tűzhelyünkön kenyeret süthessenek. Ezt persze készséggel megengedtem, szakácsnőinket kérték meg, hogy segítsenek nekik. Hozzáfogtak, de mi sült ki?! Nem úgy kapták a lisztet - lopták - s nem liszt volt, hanem gipsz! Leküldtük a Sziklakórházba, ott már fogyóban.


Pentelényi János 34 éves mérnök 
Buda, II. kerület

Reggel a nagy lövöldözés miatt nem léphettünk ki a kapun, s nem mehettünk be a laktanyába. Este 6-ra a Lukácsfürdőhöz mentem, és ott találtam a munkaszolgálatosok 100 főnyi csoportját fűrésszel, csákánnyal, lapáttal felszerelve. Heves aknatűz között kimentünk a Duna partra. Esett a hó. A fagyos földet csákányoztuk, és a vasúti talpfák szélét kellett lefűrészelni, hogy a sínek és a járda között árkot áshassunk. A Margitsziget felől és Pestről géppuskatüzet kaptunk. Félóráig hasaltunk a hóban. Amikor kissé elcsendesedett, tovább dolgoztunk. Éjfél tájban szörnyű pergőtüzet kaptunk. 8–10° hidegben a földhöz lapulva feküdtünk másfél óra hosszat. Fütyülve repültek el fölöttünk az aknák, és mindegyiknél azt hittem, hogy engem talál. Állandó halálfélelemben reszkettünk, de többnyire a Lukácsfürdő házai előtt robbantak az aknák. Istenem, csak most jussak ki ebből a pokolból, sóhajtoztam, és állandóan családom lebegett szemem előtt. A saját szempontomból nem sajnáltam volna életemet. Később a géppuskatűz lanyhult, mire vettük szerszámainkat, és visszavonultunk az épületek közé. Az őrszemek derékig a földbe ásva továbbra is ott maradtak az éjszakában, és figyelték a pesti oldalt, hogy a Duna felöl nem támadnak-e oroszok. Fáradtan értem haza, és csak hosszas dörömbölésre engedtek be a kapun.


Deseő László, 15 éves. 
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32. 

Nagyapa mosakodott. A folyosón mosakodott. Mi az óvóhelyen kimeredő szemekkel lestük a vízcsobogást. Egyedül a nagybátyám, aki immár 5 hete csak ivásra használja a vizet, fordult el méla undorral. Nagyapa bejött a vízzel. Volt mit hallgatni. Azaz csak egy megjegyzést hallott Édesapámtól, és azóta meg akarja a kapcsolatokat szakítani velünk. Szóba sem áll senkivel. A hangulat gyönyörű. Haragszunk nagyapára, és ő ránk. Nekem sikerült az Évát a lépcsőn fellökni, hát onnan is haragszanak. Erzsi néni nem kapott eleget vacsorára, ő is haragszik. Ilyen hangulat közepette jelent meg Potzonyi, és megkért, hogy a családja, azaz 5-en eljöhessenek hozzánk, ha bombáznak. Mindenki egymásra nézett. Így is már 21-en vagyunk az óvóhelyen. Nagyapa belement a dologba. Ha valaki át akar menni az óvóhelyen, legalább 3 embert kell előzőleg felállítania. Potzonyi mesélte, hogy az az ember, aki náluk öngyilkos lett, még mindig nincsen eltemetve, mert annyira lőnek és bombáznak, hogy nem mernek neki gödröt ásni. A 82 éves bácsi, aki eltörte a lábát, szepszisben meghalt. Egy ejtőernyő esett hozzájuk, ami átvágta a födémet. Nagyapa itt megszólalt, és megkérdezte Potzonyit, megállapították-e már hivatalosan a kárt, mert ezt majd be lehet vasalni a német kincstáron. 
Egy kém járt nálunk két nappal ezelőtt. Rengeteg a kém. A kémeket futni engedik, mert mindig csak utólag jönnek rá: na ez is egy kém volt. 
Ha a kertben kimegy az ember rögtön rálőnek. A grófék játsszák, hogy este egy lámpát kidugnak az ablakon, számolnak 3-ig, és behúzzák. Az 5-nél már robban a közelben. Én is szeretnék ilyet játszani, de szólni sem lehet róla az óvóhelyen.

 

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/

"Ostromgulyás" lóhúsból

1945. január 23. Kedd

Pentelényi János 34 éves mérnök

Buda, I-II. kerület 

Reggel bementünk a laktanyába, természetesen aknatűz közepette. A laktanya meglehetősen szétlőve, helyenként lerombolt lépcsőházzal már nem nyújtott elég biztonságot, és túlságosan felfedezték már az oroszok. Költözködés folyt a Fő utcai Pestvidéki Törvényszék hatalmas, erős épületébe. Repülőtámadás közben átmentünk mi is oda. Ott a mérnököket kiválogatták, és különleges beosztást ígértek. Örültem, hogy talán nem kell csákányozni és lapátolni, hanem valami szakmába vágó munkát kapunk. Rengeteg ismerőssel találkoztam a törvényszék pincéjében, akiket az ostrom óta nem láttam, és akiket szintén a nyilasok tereltek ide. Egy 8 főből álló mérnök csoportot egy vezetővel a Toldi utcai iskolába irányítottak. Én is ide lettem beosztva. Azt beszélték, hogy a Toldiban kosztot is kapunk, naponta főznek gulyást az akna sújtotta lovakból. Állandó bombázás mellett valahogyan eljutottunk a Toldi reálba. Kiábrándító volt az ottani zsúfoltság és szervezetlenség. Utasítást kaptunk, hogy menjünk fel a Várba, és a sziklapincében valami magas parancsokság dönt majd további beosztásunkról.

 image

 

A Királyi Várat Pest felől lőtték, és állandóan támadták mélyrepülésben a repülők. A lehető legnagyobb veszélyben 20 méteres térközökkel egyenként rohantunk háztól házig, és körülöttünk recsegve ropogva omlottak össze a kis házak a Várhegy oldalában. Amikor felértünk a Várba, óriási pusztulás fogadott. Sok német katona húzódott meg a kapuk alatt, és minket is betereltek egy házba, ahonnan a Sziklapince egyik lejárata nyílt. A pince elején az ott levő ládákra leültünk pihenni, a vezetőink pedig továbbmentek, és az alagútszerű pince sötét vége elnyelte őket. Sokáig vártunk, nem jöttek. Kissé behatolva a sötétségbe valami világosságot pillantottunk meg. Nagy nemzetiszínű zászló függönye mögött fényesen kivilágított helyiségben székelt a legfelsőbb parancsokság. Ott volt Hellebrand vezérőrnagy, a repülőgépgyártás egykori kormánybiztosának főhadiszállása. Az alagútban csupa rendőr tartózkodott, és nagy élelmiszerkészleteket őriztek. Végre visszajött a vezetőnk, és kiábrándultan, leverten hozta tudomásunkra, hogy árokásás és erődítési munkákhoz leszünk, mint mérnökök beosztva a Vérmezőre, a Margit-hídhoz és a Horthy-hídfőhöz. Nekem még aznap este 6-ra a Lukács-fürdőnél kell jelentkeznem, ott lesznek a munkaszolgálatosok is a Radetzkyből, illetve a Fő utcából. Addig hazamehetünk. 

A hazamenetel a szokásos veszélyekkel járt. A Várat folyton bombázták a Sturmovil gépek. Futva jutottunk el a Mária térre, ahol egy ház óvóhelyére menekültünk, és egy óra hosszat ott vártunk. Közben rengett az épület, és a szomszéd ház találatot kapott. Nem bírtuk már tovább, kirohantunk, de újra közeledtek a gépek. Egy másik házba menekültünk be. Nagy sokára a Széna térig dolgoztuk magunkat előre, ott elváltam társaimtól. Hogy lehet a nagy nyitott Széna téren átjutni, anélkül hogy belém géppuskáznának valamelyik irányból a repülők? Újabb erős kötelék közeledtére befutottam a nagy sarokházba. A lépcsőházban a fal mellé húzódva álltam, amikor az épület udvari frontja bombát kapott, és recsegve, ropogva omlott össze valami fal, a mészpor pedig benyomult a lépcsőházba. Én erre, mint a villám rohantam ki az utcára, nehogy fölöttem esetleg tovább omoljon a ház. Amint kiléptem az utcára, egy közeledő raj éppen tüzet nyitott, mire én visszaugrottam a kapu alá. A következő pillanatban az épület előtt az utcán álló német autók közé vágott egy bomba, lehetett vagy 50 kg-os. A légnyomás az utcakaput bevágta, és újra hullott a törmelék. Ösztönszerűleg akartam menekülni bezárt helyzetemből, a kaput teljes erőmből kifeszítettem, és áttörve a ház előtt terjengő mészporos levegőn, futottam a Széna téren át a Retek utca sarkáig. Újra jött egy támadó hullám. A mellettem levő kis ház romokban hevert, leguggoltam egy fal tövébe, és mozdulatlanul vártam a gépek eltávolodását. Tovább futva a Retek utcába, egy elhagyott vendéglőbe menekültem. Láttam a villanást, amint tüzet nyitott a közeledő Sturmavik raj, és amint behúzódtam a kapuból, a falon koppant egy 20 mm-es lövedék, és egyik darabja lábam elé hullott. Továbbmenekülve a Fillér utca sarkán álló ház óvóhelyére jutottam, és egy óra hosszat ott időztem. Sok magyar katona volt a pincében, és a kapuőrség figyelmeztetett, hogy a bejárat előtt reggel óta sűrűn csapódnak be az aknák, rendkívül veszélyes az utcára lépni. Mégis elszántam magam, hogy kirohanok, és sikerült is eljutnom az Olasz fasorra, és háztól házig futva délután ½ 5 kor hazaértem. Elfogyasztottam a sárgaborsófőzeléket. Körülálltak a gyermekek, és feleségem készített valami útravalót, lekváros kenyeret. Egy órai pihenés után elindultam a Lukácsfürdőhöz. 

A Margit körúton merészkedtem végig, mert már elég sötét volt. A Keleti Károly utca sarkán egyik ház még mindig égett a múltkori robbanás óta, és ajtók, ablakkeretek, bútordarabok hevertek elég nagy körzetben, amint a robbanás széthajigálta őket. A Lajos utcában is égett egy ház, és pattogva égett, robbant a lőszer. Az Esplanade szálló előtt elfogott egy nyilas őrség, és becipelt igazoltatásra. Az első emelet egyik szobájában volt egy nyilas parancsnokság. Mialatt irataimat átnézték, bomba esett az udvari oldalra. A padló hullámzott alattunk, és hullott a vakolat a nagy megrázkódtatásra. Amikor tovább engedtek a Lukácsfürdőhöz siettem, de nem találtam a munkaszolgálatosokat. Végül is két mérnök társam előkerült a sötétből, és egy SS katona kivezetett bennünket a Duna-partra. A helyiérdekű vasút sínei között kijelölték egy futóárok helyét. A gyalogjárda betonburkolatán is helyenként géppuska fészek részére gödröt kellett kiásni, és persze előzőleg a betonban kivésni. Aknák csapkodtak körülöttünk, és minden sivításra hirtelen a földre dobtuk magukat. A német katona bátorított bennünket, hogy nem kell félni az aknáktól, de néha ő is összerezzent, és elkapta a fejét, ha a közelben sivított egy akna. Már előre rettegtünk a másnapra kijelölt munkától. Hazafelé menet a Fő utcai törvényszék egyik szárnya égett a legfelsőbb emeleteken, és robbant a lőszer. Félelmetes látvány volt ez a sötét éjszakában. Este 10-re kisebb bombázások között értem haza.


Literáti-Loótz Gyula 23 éves főhadnagy
Margit-sziget

Négy önként jelentkező katonámmal összekapaszkodva helyet foglaltunk a páncéljárműben, négy láda (12 db) repeszgránáton ülve egy löveget a járműre kapcsoltunk. Déli 12 órakor teljes sebességgel a szigeten végigvezető úton átrobogtunk a teljesen meglepett orosz vonalon, és a víztorony mögött nagy kanyarral a középkori kápolnához hajtottunk. Miközben négy katonám a löveget lekapcsolta, és zárt talpszárakkal az egykori szabadtéri színpad területén álló szovjet aknavetőket és azok legénységét szétlőtte, én géppisztollyal biztosítottam, Hahn őrmester pedig járművével megfordult. Az egész nem tartott tovább, mint 2-3 perc, a 12 gránátot eltüzeltük, és mire az oroszok magukhoz tértek, már fel is kapcsoltunk, és ugyanazon az úton, amelyen jöttünk visszaszáguldottunk a saját vonalunk mögé. Útközben jobbra-balra kézigránátokat szórtunk, úgyhogy az útmentén lévő szovjet nehézpuskák nem tudták a tüzet megnyitni. És mert minden olyan simán ment, és ettől vérszemet kaptunk, 15 órakor a vállalkozást megismételtük. Ez alkalommal ágyú nélkül, hatan, géppisztolyokkal és kézigránátokkal felszerelkezve a tető nélküli kocsiból állandóan tüzelve a Nagyszálló előtti térre hajtottunk, az ott lévő oroszokat lelőve, megállás nélkül megfordultunk és visszahúztunk. Veszteségünk nem volt.


 image

 


gróf Széchényi Viktor 73 éves földbirtokos.  Fejér vármegye volt főispánja. 
Buda, I. kerület, Úri u. 52.

Mivel konyhánk félig nyitott, bombázás alatt főzni nem lehet. Két szakácsnőnk, Horváthné (Zsigáé) és Erzsi (Ricsováryaké) azonban minden lehetőt megtesznek, hogy ellássanak minket. Különösen Erzsi valóságos hős, ágyú és gépfegyvertűzben is ott áll a tűzhely mellett. A változatosság nem éppen nagy. Készletünk burgonya s babban kielégítő - így egy nap babnap, a másik krumplinap. Lisztünk van, a kenyér itthon sül.

Pest, VIII. kerület, Rákóczi tér

Szabó Dezső temetése. Koporsója öreg szekrények lapjaiból készült. A gyászszertartás ágyúdörgés és gránátrobbanás közepette zajlik. A sírra lécekből összerótt fejfát állítanak. A 65 éves író még 13-án halt meg Rákóczi téri lakása óvóhelyen végelgyengülésben. A liftaknában ravatalozták fel.

 

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/

Budai "háremek" '45 telén

1945. január 22. Hétfő

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény

Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum.)

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Fekszem, láz. Egy hadapród jött szállást kérni. Undok vendégek.”
A hadapródot elbujtatjuk a mélybunkerben, az „undok vendégek” elől mi bújtunk el. Vegyes-járőr volt: hetvenkedő nyilasok, vonakodó honvédek és egy rosszkedvű rendőr. Ilyen esetre külön riadó jelzésünk volt, begyakoroltunk minden szerepet, Rudi süvítette a vészjelet, a három bujkáló: Tibor, Joki és én felszaladtunk a manzárd-szobába. Duci és Lívia elhúzták a beépített szekrény hátsó falát, a mögött van a kuckó három ember számára. Ránk reteszelték a falat, a ruhafogasokat. Azalatt lent Giziék szóval tartották a járőrt. És ha Bajor Gizi színészkedni akart!… Most az uráért játszott. És minket is mentett. Vaksötétben hallgatóztunk a búvóhelyen. „Ne szuszogj!” – sziszegte Tibor Jokinak. Az fölém hajolt, aki a földön ültem. Vak csend. Hallom Joki szívverését. Aztán a magamét, ahogyan a fülemben dörömböl. „De szégyen lenne, ha innen előpiszkálnának!” Egyébre nem is gondoltam. Lépések a falépcsőn, messziről, tompán. Hangok. Aztán újra lépések. Percek, negyedórák? Lívia hangja csendül, amikor félrehúzza a falat: jöhettek, elmentek már. A kicsi asszony, aki kisbabát vár, remekül viselkedik, tökéletesek az idegei. 


Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1.  (1944. december 24.-től orosz kézen)

Reggel 9-re kellett volna az őrnagyhoz mennem, de az újonnan jött oroszok miatt nem mertem elindulni hazulról. Tíz felé szokatlan erős ágyúzás kezdődött, nemsokára szabályos pergőtűz hallatszott a Rózsadomb felől. Kisvártatva megszólaltak az újonnan jött aknavetők is.
Vízért mentem. Visszafelé belebotlottam a kapuban egy kétméteres oroszba. „Nagy támadás?” – kérdeztem. Németül felelt, majd nekem szegezte: „Do you speak English?” Az első az ostrom kezdete óta. Kiderült, hogy egyetemi magántanár Odesszában, irodalom- és történelem szakos. Nosza, meghívtam délutánra.

image

 

Hat óra felé kopogtatnak a szomszédból: hat orosz özönlött be, élén a kétméteres egyetemi tanárral. Leülnek, rágyújtanak. Az asztalfőn erős, lányos arcú fiatal férfi, vattakabátban. Gyula mellett sofőrsapkás kaukázusi. Grisának hívják, ő is vidáman visszaivánoz. A tanárral – Ballan a neve – irodalomról kezdünk beszélni. Kikérdeznek orosz költőkből. Szemlátomást csodálkoznak, milyen tájékozott vagyok. Csodálkozásuk örömmé fokozódik, amikor megmutatom nekik orosz könyvek magyar fordítását. Természetesen a Háború és békénél kötünk ki. 
- Mikor olvasta utoljára? – kérdezi a hadnagy. Az „utoljára” szó megüti a fülemet. Márai egy cikkére gondolok, valami olyasfélét írt, hogy ezt a könyvet minden életkorban el kell olvasni egyszer. Mondom, hogy nemrég olvastam, alig hat hete, amikor kiszabadultam a fogházból, s szobafogságra valék kárhoztatva. A hadnagy is nemrégen olvasta, tán fél éve, egy sebesülése alatt. Lesem, mit akar mondani, fogadást ajánlok önmagamnak, hogy tudom előre.
- Olyan, mintha a mai háborúról szólna – mondja. Nyertem. A kérdést hosszan megbeszéljük. Magyarázza, hogy nemcsak a háborús helyzet hasonló, hanem az emberek beszéde. Ahogy ma szidják Moszkvában Hitlert, úgy beszélnek Napóleonról. 
Grisa telepszik mellénk. Hátratolja a homlokán a sapkáját, és átmenet nélkül Bakuról kezd beszélni. Szép, gazdag város. A tenger. A szép nők. A sok bor. Ő maga örmény. 

A jó hangulat most már ellepi a szobát, akár a vastag dohányfüst. Nógatjuk Vaszilijt, játsszék valamit a harmonikán. Vaszlij átszalad a szomszédba, áthozza a harmonikát és egy vékonypénzű, ezüstfogú, nagyon takaros kis emberkét. Vaszlij közkívánatra eljátssza a Tri tankiszti című orosz katonaslágert. Harmadszorra már mi magunk is vele dúdoljuk. Népdalok, tangók, kozák táncok váltakoznak a harmonikán, és Ballan bámulatos basszusa szinte szétveti a kis szoba falát.
Már tizenegy orosz vendégeskedik szobámban. Sorra kérdezem, ki micsoda. Van közük asztalos, diák, méhész (ez Vaszilij), földműves. Utoljára az ezüstfogút kérdem.
- Finánc-inzseniőr – mondja, s én nem merem megkérdezni, mi lehet az. A felesége doktor, odesszaiak. 
- A családom kiirtották a németek – mondja. – Szerencsére feleségem és kisfiam megmenekült, de egyébként mindenkit, apám, anyám, egész rokonságomat kipusztították. A zsidók házait beszögezték, aztán rájuk gyújtották. 
Hosszan beszél még, a felét nem értem, de annyit kiveszek a szóáradatból, hogy a kegyetlenkedéseket mondja el részletesen. A többiek némám hallgatják. 
A hadnagy veszi át a szót. Elmondja, mint látványt, a felszabadított Oroszországban a kivégzőtáborokat, az elásott holttestek hegyeit. A hadnagy hangja először szintén hűvös volt és tárgyilagos, aztán beleforrósodott, végül már vissza kellett fojtania a hangját, hogy ne kiabáljon. 

Csak néhány másodpercig ültünk hangtalanul, amikor befejezte. Ekkor Vaszilij rágyújtott a Három tankosra, egy-két sort egymaga énekelt, azután belecsimpaszkodtunk valamennyien a dalba.
Az oroszok cigarettával kínálják a nőket. Az egyik gyufa fellobbanó fényénél Grisa észreveszi az egyik házbeli vendég szemén a kékbe, lilába, sárgászöldbe játszó monoklit.
- Hát ez mi? – kérdi.
Egymásra nézünk. Nem felelünk rögtön, a nyelvemen latolgatom a szavak súlyát, fontolgatom, megmondhatom-e az igazat. Úgy vagyunk együtt, mint barátok, de mégis ezek győztesek, én pedig a megvert, megvetett, hagyományaihoz hűtlen, csatlós mivoltához hű kis nép fia. Mit szóltam volna én Oroszországban, ha szemrehányást tesznek nekem valamelyik bajtársam erőszakoskodásáért?
Nem haboztam annyi ideig, mint amennyi alatt ezt leírtam, de az orosz értett a hallgatásból.
- Ruszki szoldat? – kérdezte halkan a hadnagy, s mi hangtalanul bólintottunk. – Sajnáljuk – mondta a hadnagy.
- Ide hallgassanak – harsogta Ballan. – Van rossz orosz katona, és van jó orosz katona, van rossz német katona, és van jó német katona; van rossz magyar katona, és van jó magyar katona.
- Úgy van, úgy van – bólogatunk mindannyian.
Grisa befelé fordított tenyérrel fölemeli a kezét.
- Az emberek olyanok, mint az ujjaim – mondja. - Ez itt kicsi és vastag, ez nagyobb, emez még nagyobb, emez még nagyobb, ez itt már kisebb, ez egészen kicsi és vékony. Ponyimajetye? Éretitek?
Értjük, hogyne értenők.
Grisa előveszi a tárcáját, és megmutatja a felesége fényképét. Nagy fekete szemű, igazi kaukázusi típus. Nem csínos, de szép. El akarja tenni a tárcáját, de a többiek kórusban kiáltozva követelik, hogy mutassa meg a többi fényképet is. Grisa kissé kéreti magát, de aztán előveszi.  
- Ez Ilonka, ez Marianna, ez Sári, ez Amália, ez megint Ilonka, ez Magda, ez Mária, ez megint Ilonka… - Már valamennyien nevetünk. A képeken minden kor és társadalmi osztály képviselve van.
- Mutatom, hogy pisztollyal szerezte-e őket?
Újabb nevetéshullám. Grisa nem tud felelni, mert Vaszilij megelőzi és megmagyarázza:
- Kicsi klebuska (kenyér), kicsi muka (liszt), kicsi zsír, kicsi-kicsi szaher (cukor)
Grisa nem tiltakozik. De nem is néz rám: ma délután adott egy háromkilós kenyeret. Gyorsan előveszem, felmutatom, és megkérdem, engem akar-e majd végül megerőszakolni, vagy „háremem” egyik tagját. Grisa széles mozdulattal rámutat valamennyi nőre. 
Ha borunk volna, koccintanánk.

 

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/

Vérmező, mint ideiglenes repülőtér

1945. január 21. Vasárnap

Pest, VI. kerület

A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség kerületi szervezetének délelőtti alakuló gyűlése után többszázfőnyi lelkes tömeg vonul a Hitler, majd a Mussolini térre, s leverik az utcanévtáblákat. (Kodály-körönd, illetve Oktogon) 

 

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december 24.-től orosz kézen)

Ebéd után hirtelen nagy mozgás a légfúróknál. Ismerős mozdulatok, ismerős kapkodás, ismerős ordítás: hopp, mondom, ezek indulnak. Leszaladok: csakugyan. Hosszan rázzuk egymás kezét Koroputkin hadnaggyal. Ő is sajnálja, hogy elmegy. Hát még én! A búcsúzás meghatottságával kissé visszaélek: benzint kérek. Azt nem tud adni, de átnyújt egy 25 literes Diesel-olaj kannát. „Harasó garit” – kitűnően ég! Háromra menetkészen állnak, de még este hétkor is a Hidász utcában rostokolnak a gépkocsik. Hiába, a katonaság katonaság marad, ha Krassznaja Armijának hívják is!

Éjszaka nagy dörömbölés, új oroszok. Három jön be, szállást keresnek. Josette szobájában harsány „dobre, dobre” kiáltással igyekeznek megnyugtatni. Hirtelen nagyon aggódom a három nőért, de rájuk se hederítenek. Könyveim láttára vezetőjük felém fordult. „Ocsin harose bibliotéka” – mondja, és erősen megrázza a kezem. Elsuttogom a bűvszót: „Ja zsurnaliszt” – erre újra megragadja a kezem, és rászól a többiekre: „On zsurnaliszt. Paigyom. Bisztroj, bisztroj.” Ez újságíró. Menjünk, de gyorsan. El is mentek azonnal. Sajnos Josette idegrohamot kapott. Így még nem is láttam szegénykét. Reszketett az ajka, remegett egész testében. Gyorsan beleöntöttem egy kanál valeriánát, és babusgattam, nyugtatgattam.

Mihelyt lecsillapodott, tornacipőben leszaladtam a pincébe, megnézni, mi a helyzet. Szerencsére oly nesztelenül suhantam, hogy egy orosz sem hallott meg. A pincében minden rendben. Ott is voltak oroszok, és 50 fő részére kerestek szállást. Amikor feljöttem, belebotlottam éppen az ajtóban egy kirgízképű kis legénybe. Ez is bejött, és mindenfelé szaglászott.
- Mit akar? – kérdeztem.
- Azt én nagyon jól tudom – mondta, de nem árulta el. Szerencsére nem is találta meg. Az a gyanúm, hogy zseblámpát keresett, de azt már gondosan elrejtettem. Az ajtó elé teljes hosszában odatoltam a ládát. Egész éjjel zengett a ház a nagy nyüzsgéstől. Nem tudtam elképzelni, mit művelhetnek. Csak későn aludtam el, idegesen és felzaklatva.

Deseő László, 15 éves 
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Apácska belépett az ebédlőbe, a nyitott szekreter előtt egy németet talált. Aki hidegvérrel felmutatott egy lámpát, amit a szekreterben talált. Apácska ebbe nem nyugodott bele. Megkérdezte mit keres itt. A német erre valami értelmetlen dolgot dadogott kedvesen. Édesapám megkérte, hogy jöjjön vele a városparancsnokságra. A német nem akart. Erre Apácska megfogta a gallérjánál fogva, és fojtogatni kezdte. Végre Mariska áthívta a szomszédból Hertelendy főhadnagyot, aki revolvert szegezett a németre. Én a német mögött álltam, de amikor láttam, hogy a főhadnagy revolvert szegez rá, rögtön félreálltam, mert reméltem, hogy itt a helyszínen átlövi a svábot. De nem lőtte. Később elvitte a németet a német parancsnokságra, ahol csak enyhe dorgálást kapott.

 

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Bem tér, Radetzky laktanya

Reggel társaimmal bementem a laktanyába, és ott ácsorogtunk hanyag sorba állítva délig, amikor is az alagsorban szent misén vettünk részt. Délutánra reméltük hazabocsájtásunkat, de nem úgy történt. Este 6 kor az udvaron sorakozó volt, és a Horthy hídfőhöz (ma Petőfi-híd) rendeltek ki éjszakai erődítési munkára. Persze gyalog indultunk el 8–10° C hidegben, havas csúszós utakon, libasorban, hangtalanul. Nem lehetett a Duna parton menni, mert azt a pesti oldalról tűz alatt tartották. Nagy kerülőt, a Délivasút mögötti útvonalat választottuk. Minduntalan tankárkokon kellett átkelni.

image

 

 A Vérmezőn szükségrepülőtér volt. Piros és zöld jelzőlámpák gyulladtak ki időnként, hogy tájékoztassák a német utánpótló repülőgépeket. A levegőben állandóan zúgtak a német szállító gépek és suhogtak a tehervitorlások, melyek a sötétség leple alatt ejtőernyőn dobták le a lőszer, benzin és élelmiszer utánpótlást. Mindenfelé hullottak az ejtőernyők.

A Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton egy iskola előtt megálltunk. Német SS katonákhoz lettünk beosztva. Lapátot, csákányt osztottak ki közöttünk, azután a Műegyetem mögött fekvő területre vonultunk. Csak a hó világított a sötét éjszakában, és hamarosan felismertük a Horthy híd felrobbantott vasszerkezetét a Dunába nyúlva. A hídfő előtti térségen egy futóárok vonalát jelölték ki a németek, ezt kellett volna 1 méter mélyre leásni. A föld havas és fagyos volt. Csákánnyal is alig tudtuk feltörni a föld kérgét. Rögtön láttam, hogy soha sem lesz ebből lövészárok. Félórai csákányozás után alig pár centiméter mélységig jutottunk csak. Reménytelen munka volt. Minden 2-3 ütés után pihennem kellett, a csákány maga is olyan nehéz volt, hogy alig bírtam felemelni.

Közben a pesti oldalról felfedeztek bennünket az oroszok, és először géppuska sorozatokat, majd aknatüzet zúdítottak felénk. Azonnal lehasaltunk, és mozdulatlanul feküdtünk, lélekzetünket visszafojtva, fejünket belefúrva a kevés kilapátolt földbe. Közben zúgtak a német szállítógépek. A fényszórók követték őket, azután megnyitották a gépágyuk tüzét, és mi lélekzetfojtva figyeltük a tűzijátékot. Egy Heinkel gép fölöttünk dobta le 5 ejtőernyős csomagját, majd Pest felé kanyarodott. Forgott jobbra és balra, hogy kijusson a fénycsóvából, de mindig követték, és amikor megnyitották rá az ágyútüzet, a gép kigyulladt, és égő fáklyaként kalimpálva zuhant le valahol Pestre. Amint földet ért tompa dörrenés hallatszott, azután hatalmas piros lángtenger maradt a helyén még sokáig. Mozdulatlanul feküdtünk legalább egy óra hosszat. Fölöttünk sivítottak a golyók. Távoli ágyúdörgés és repülőgépzúgás vegyült bele a pergőtűzbe. Előző nap hárman vesztették életüket ugyanezen a helyen aknatalálattól, a Margit hídfőnél pedig szintén néhányan, szegény munkaszolgálatosok.

Amikor kissé csendesedett, felkeltünk, és igyekeztünk visszavonulni, de újabb tüzet kaptunk. Éjjel 2 óra körül a német katonák megengedték, hogy abbahagyjuk a munkát, és visszavonulhattunk az épületek mögé. A Horthy Miklós úti iskola előtt gyülekeztünk, leadtuk szerszámainkat, és fáradtan ültünk le a járdaszegélyre. Alaposan átfázva, a Délivasutat megkerülve meneteltünk visszafelé. Hajnali 4 órakor a Margit körútra fordultunk be. A távolban hatalmas tűz lángolt. Közelebb érve láttuk, hogy a Keleti Károly utca sarkán álló hatalmas 5 emeletes ház földig leomolva égett. Ez volt a Hungarista Légió székhelye, ahol 2 nap előtt a pincében minket is fogva tartottak. Itt halmozták fel a heteken át légi úton érkezett utánpótlást. A házra bomba eshetett, vagy valami ejtőernyős tartály, amitől az épület teljesen szétrobbant és elégett. Földig omlott le a szomszéd ház is, a szembenső pedig tüzet fogott és szintén leégett. A robbanó lőszer a közeli park fáit is lekaszabolta, és az egész környéken szörnyű pusztítást okozott az épületekben. Körülbelül 160 polgári személyt és 40 nyilas és német katonát temettek maguk alá a romok. Mi attól féltünk, hogy tűzoltásra fognak be bennünket, de erre nem került sor, ott már nem volt mit menteni. A pattogva, robbanva égő, izzó kaotikus tömeget messziről megkerültük, és hazaértünk a Radetzky laktanyába.

 

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

"Budapest kaputt"

1945. január 20. Szombat

Deseő László, 15 éves 

Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

A szomszédban az, aki Édesapámtól morfiumot kért öngyilkossági szándékkal, pisztollyal végzett magával. A halántékába lőtt. Utána még élt vagy másfél órát. Nagyon sajnáljuk szegény embert.

Állandóan ezt a ronda naplót írom. Úgy unom az írást. De addig nincsen nyugtom, míg a hallott vagy látott dolgokat fel nem írtam. Állandóan kikapok, minek járok fel annyit. Már mindenkitől kikaptam egypárszor. Állandóan rohanok. Ez is baj. Ha valaki alszik, biztosan felköltöm. Asztalnál, ha valaki nem a szokott helyzetben van, biztosan orrba vágom. Ha valaki az óvóhely lépcsőjén áll, biztosan fellököm. Reggel, ha a szenes pincébe épített magaslati ágyamról lemászok, rendesen a nagybátyám nyitott szájába lépek, ami őt rettenetesen idegesíti. Próbálok jó lenni, de nem megy.

 

Galántay Ervin a Vannay-zászlóalj 14 éves önkéntese
Buda, II. kerület, Városmajor

Éjfél után minden harcos egy üveg unikumot kapott. Mindegyik üveghez egy gyerekharisnyába kötött pezsgősdugó is tartozott. „Tegyük fel, hogy egy rohamoszlop hatvan emberből áll, és pár percen belül ezek közül tízen sebesülnek meg. Ha ezek fájdalomtól üvöltenek, más harcosok megállnak és megpróbálják visszahurcolni őket. Ez húsz további ember kiesését jelentené és a támadás elakad. Ezért kaptátok a dugókat. Ha egy sebesült bajtárs üvölt, fogjátok be az orrát, mire kénytelen a száját kinyitni. A zokniban lévő pezsgősdugóval felpöckölitek az állkapcsát és unikumot öntötök bele – de óvatosan, hogy meg ne fulladjon – utána rohantok tovább.”

A támadás reggel öt órakor indult. Átrohanunk az akadályon nyitott folyosón és üvöltök. Hurrá! Előttem lángol a remízépület. A mellettem rohanó Négus szeméhez kap, visít, és felbukik. Átvillan agyamon az utasítás. „Gyorsan fogd be az orrát, peckeld fel a száját, unikum! „Hátrafordítom. Úristen, nincs is arca! Az oroszok tömegével menekülnek a fasor irányába, némelyiknek lángol a ruhája. Még mindig van közöttük, aki csajkát visz a kezében. Most zúdulnak gránátjaink a nyakukba. Zsebemben keresem a tojásgránátomat. A vastag kesztyűn át nem tudom jól megfogni, leejtem a hóba. „Vedd a másikat, gyutacsot ki, hajítsd!” Már repül. Ki ez itt előttem? Csak nem Kerekes? Úristen! Lyukak nyílnak fehér hóleple hátán, összefolynak egy nagy vörös folttá. Elbukik, átlépek rajta. Egy Maxim géppuska tüzet nyit rám, tépi a köpenyem. „Fedezékbe azonnal és hasra te hülye!” De közvetlen előttem egy fehér köpenyes alak emelkedik, rám céloz automata puskájával, két dörrenés, ütés a nyakamon, üvöltök. „Segítség, hilfe!” Ahogy összeesek, az orosz mögött gránát robban, lassan csavarodva hátra felé esik. Szemem elé mintha szürke függönyt húztak volna, és azt mondom magamnak: „Ezt most megkaptad. Így van ez, tizennégy éves vagy, még szűz és már halott.”

Pentelényi János 34 éves mérnök 
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Azt mondták, hogy reggel átkísérnek bennünk a Radeczky laktanyába. Újabb civil csoportokat hajtott be az őrség, és közénk préselődtek be. Délelőtt bombáztak, mi rettegve álltunk a pinceablak mellé támaszkodva. Délben sorakozó volt. A nyilas párttagok kiléphettek a sorból, és irodai beosztást kaptak, a többieket orvosi vizsgára a Radeczkybe utalták. Elindult a menet hosszú libasorban. A falhoz simulva sietve kiértünk a Fő utcára. Pest már az oroszok kezén volt, onnan állandó géppuskatűzzel pásztázták a Duna felé nyíló utcákat. Sivítottak a puskagolyók körülöttünk. Nem mertünk kimenni a Bem József utcába, hanem visszakanyarodva egy bérház udvarán 2 méteres kőkerítésen másztunk át egyenként és befutottunk a Tölgyfa utcába. Újabb halálra szánt nekirugaszkodással sűrű golyósivítás között egyenként futottunk be a Radeczky laktanya oldalsó kapuján. Itt hallottuk, hogy Pestet tényleg feladtuk, és a Duna hidakat felrobbantották a németek. A laktanyát a pesti oldalról állandóan lőtték, mi a vastag falakhoz lapulva kerestünk menedéket. Az orvosi vizsgán munkaszolgálatra minősítettek. Örültem, hogy nem lettem arcvonalszolgálatos. Estefelé hazaengedtek azzal a kikötéssel, hogy másnap reggel újra jelentkezni kell. Aki nem jön el, azt az őrség felkutatja, és „kinyírják”. A kaszárnyából kilépve a Pest felől tűz alatt tartott utcán kellett végigrohanni, ami a legveszélyesebb része volt a Radeczkybe való ki-be járásnak. Otthon nagy örömmel fogadtak, és megnyugvással vették tudomásul, hogy továbbra is otthon lakhatom, és onnan kell munkaszolgálatra bejárni.

image

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

S reggel újra útnak indulunk Riával a Dorottya utca felé, mert úgy mondották, hogy ott élelmiszerhez juthatunk. Kaptunk is vagy húsz kiló lisztet, paprikát, sót, még dohányt is.

A Belváros képe, ha lehet, még vigasztalanabb, mint Józsefvárosé vagy Erzsébetvárosé. A városháza lángokban, az udvarán vagy harminc meztelen holttest, a nyilasok utolsó áldozatai, zsidók, nem zsidók vegyesen. Az Adria-palota romokban, a mellette lévő házak félig, vagy egészen romokban, halottak lépten-nyomon, lovak hullája, nem, esküdni merek, ilyet még nem látott a világ. Nem tudtuk, merre fordítsuk szemünket, hogy mi se lássuk. Elfordultam, hogy Ria ne lássa megrendülésemet. S közben körülöttünk golyók záporoztak a falakra, boltredőnyökre, a járdákra… s mi vonszoljuk a lisztet… csak már kijutnánk a veszélyzónából a Vilmos császár útra (Bajcsy-Zsilinszky út), ahol mégsem olyan közvetlen a veszély. Ahol csak lehet, a falak mentén vonszoljuk terhünket, hacsak az utcán lógó gerendák, düledező falak az út közepére nem kényszerítenek bennünket. Civil alig kerül utunkba, a harctéren vagyunk. Gépfegyverkattogás, bombák zuhanása, légelhárító ágyúk szalvéja, s közben az orosz ágyuk vadul lövik Budát. Én borzadva gondoltam arra, hogy vajon nincs-e gyermekeim felé irányítva csövük. „Budapest kaputt” mutatja mellettem furcsa mozdulattal egy orosz katona. Budapest kaputt, és mi mindannyian kaputt. És az utca jobb oldalán hulla, és bal oldalán hulla, és az egész ország hulla.

 

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény 
Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum.)                                   

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Ródlikkal a Városmajor utcába. Eredmény semmi. Pogány Móric lakása már kirabolva, mindent elloptak.” Ezen az úton megfázott a gyerek. Lázas, Tibor vizsgálja, kezeli. Drága jó professzorom, milyen örömmel használja, igazgatja a fejére tett vizsgálótükröt, orvos lett megint. (Mikor leszek én megint újságíró?) Ma reggel meglepetés ért; vörös zászlók a Várban? Nem. Csak a védőknek éjszaka ledobott utánpótlás piros ejtőernyői akadtak fenn egyes házakon. Nálunk a kertben is leesett két ilyen bádogtartály, öreg bakák jönnek értük. Addigra a gyerekek már lelopták az ernyőkről a sodrott zsinórokat. Duci fel van háborodva, az egyik csomag letörte kedvenc barackfáját.

 

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

E jelben győzünk, ha Szálasi vezet!

1945. január 19. Péntek

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász

Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Reggel azután magam is elindultam, hogy végigmenjek a városon. A József körúton, Erzsébet körúton, Andrássy úton, Benczúr utcán mentem végig. Ha arra, amit ezen az úton az ember lát, idegei nem omlanak össze, akkor az ember komisz állat. Aminthogy az. Nem hiszem, hogy volt a modern háborúk történetében példa arra a szörnyűségre, mely Budapestet romba döntötte. Ha úgy történt volna, mint régi írásokban olvassuk, hogy Budapestet „a földdel egyenlővé tették, és helyét sóval hintették be”, nem volna olyan tragikus látvány, mint amilyen a körútra lépve elém tárult. Ebből már az én életemben város nem lesz. De tán fiaméban sem. Egyetlen ép ház nincs az egész vonalon; némelyik egészen romokban, másoknak a frontja ép, de a tátongó ablakon látni kibelezettségüket, vannak olyanok, melyeknek helyreállítása aránylag könnyebben fog menni; tetők leszedve vagy szétszaggatva, balkonok leszakítva, ablakredőnyök, boltredőnyök kiforgatva, villany- és telefonkábelek és villamos vezetékek vasoszlopai kicsavarva vagy derékon törve, a járda és a kocsiút üveg-, cement- és téglatörmelékekkel, kilőtt és ki nem lőtt lövedékekkel eltorlaszolva, lyukak, tölcsérek, kráterek által megszaggatva, megszenesedett gerendák az útra dobva, szétroncsolt autók, páncélosok, tankmasztodonok a járdaszélen, a fák kiszaggatva vagy széthasítva.

A Sándor téren egy szétroncsolt fejű ember, a Rákóczi térnél megint egy hulla, a Körút és Király utca sarkán hat hulla, félig felöltözött emberek, szétrongyoltan, arccal a földnek. És sárga csillagos emberek százai, batyuval a hátukon, vagy tolókocsival, gyerekkocsival, targoncával, ahogy a szegényes holmijukkal a felszabadított gettóból lakásukra igyekeznek. Lerongyolt, sápadt, bizonytalan tekintetű alakok; a szörnyűségek, melyeket átéltek, szemük hártyájára írva. Nagy részük még viseli a sárga csillagot, nyilván menlevélnek érzi esetleges újabb jogellenességekkel szemben. Az egyiket, aki köszönt nekem, megszólítom: „Passepartout (menlevél) ez a sárga csillag?” „Nem, uram, nem! Ezt én örökké hordani fogom. Mert nálam, uram, jobb sovénebb magyar nem volt az országban; de most viselni fogom, hogy megkülönböztessem magamat azoktól, kik velem ezt elkövették.” Egy másik zsidó ismerősöm, középkorú férfi, aki hetvenesztendősnek látszik: „Igazgató uram, a nyilasok elhurcolták feleségemet, lányomat, nem kívánok élni.” Egy újságíró ismerősöm szólít meg: „Tíz szörnyű hónapot átéltünk feleségemmel, s most, mikor úgy-ahogy túlvagyunk a bajokon, szíve nem bírta már tovább, ma délelőtt meghalt. Most megyek a Rákóczi térre, hogy ott eltemessem.

Egy bőröndüzlet holmiját dobálja ki egy katona az összetört kirakatablakon. A közönség a zsákmányon összemarakodik. Az orosz katona szétkergeti őket. A másik sarkon valaki ép fűszer- és csemegeüzletet fedez fel. A redőnyt, mely sarkaiból ki van forgatva, fölfeszíti, bejut, és kezdi kihordani a bort, pezsgőt s ami egyebet talál. A Nagydiófa utcába megyek, ahol Bella húgom lakott, mielőtt Sztójayék (Sztójay Döme, miniszterelnök, 1944. március-augusztus)kitették lakásából. Ott találom a házmesternél. Sírva öleljük egymást. Ági is megvan, Sándorék is. Holnap talán a gyerekekről is tudok hírt szerezni – ha ugyan valamelyik Duna-híd épen maradt.

image

Kétségbeejtőbb dolgot, mint egy ilyen séta, el nem tudok képzelni. Amellett kockázatos is. Nem is annyira a német repülők golyószórása miatt, ami szintén idegesítő, hanem a házakról minden szélfuvallatnál lehulló téglák, üvegcserepek, redőnyök, gerendák miatt.

Egy öregember ült egy ilyen omladozó ház előtt egy hórakáson, összevérezve, mély vágásokkal arcán, kezén. A súlyos vérveszteségtől mozdulni sem tudott. Senki sem törődött vele. Én sem; szánakozó pillantást vetettem rá és továbbmentem, és még csak nem is szégyelltem magamat. Nem tudom, hány esztendeje ébresztgetik az emberben a „közösségi érzést”. Sikerült nekik.

Általában minden sikerült, amit náci példán megvalósítani próbáltak. Der Führer macht’s schon. A Führer majd elintézi. Hát Magyarországot el is intézte, német alapossággal, évtizedekre. A Führer bosszút áll Aachenért. Ha már Aachen elpusztításáért nem fenyíthette meg Manchestert, hát megfenyítette szövetségese fővárosát. Der Führer macht’s schon.

Tegnap volt tíz hónapja, hogy a nácik megszállták Magyarországot. Rabságom pontosan tíz hónapig tartott, s mikor sötét börtönömből kiléptem a szabad ég alá, egy pillanatra az volt az érzésem, hogy csak vissza, vissza. Nem embernek való látvány. Vae victis! Jaj a legyőzötteknek, és jaj azoknak a szerencsétleneknek is, akik utálkoztak a nácibarátságtól és náci világnézlettől, s egész szívből a szövetségesek győzelmét kívánták, de Bárdossyékkal, Imrédyékkel, Rajnissékkal, Sztójaiékkal, Szálasiékkal egy honban találtattak.

(Bárdossy László: miniszterelnök 1941-42; Imrédy Béla: miniszterelnök 1938-39, gazdasági miniszter 1944. május-augusztus; Rajniss Ferenc: újságíró, a Szálasi-kormány vallás és közoktatásügyi minisztere, a nyilas kormányzótanács tagja; Szálasi Ferenc: miniszterelnök, nemzetvezető 1944. októbertől. 1946-ban Sztójayval együtt halálra ítélik és kivégzik valamennyit.) 

S.-ék állítottak be Éviékhez. Szörnyű dolgokat éltek át. A légóhelyen, ahol tartózkodtak, együtt voltak a Lemezipar negyven-ötven nyilas munkásával, kik főmérnöküket, mert zsidószármazású volt, a legválogatottabb kínzásokkal végezték ki. Ezek a nyilasok feljártak az üres lakásokba, azokat kirabolták, a tulajdonosokat, ha tiltakoztak, félholtra verték, s az egész pincét brutálisan bántalmazták. Ha már itt nem volt mit rabolni, akkor mentek a szomszéd zálogházba, és azt rabolták ki. Amint bejöttek az oroszok, eldobták nyilas jelvényüket, és másnap már vörös karszalaggal jelentek meg.

Ma délben a látottak láttára és a borzalmak hallatára csüggedten és lemondóan tanácskoztunk arról, hogy mitévők legyünk. És semmi nem jutott eszünkbe. Kivéve, hogy jó volna Svájcban lenni, vagy Portugáliában, vagy Rómában, vagy a pokolban… mit bánom én.

 

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Délelőtt nyilasok őrjárata jött be a házba, és minden férfit igazoltatott. Felmentésemet érvénytelennek mondta, és az udvaron abba a csoportba sorakoztattak, ahol azok a férfiak voltak, kiket magukkal visznek. Csak az öregek maradhattak otthon. Annyi időm volt, hogy az óvóhelyről kihozhattam hosszú bőrkabátomat, hátizsákomat, és feleségemtől s gyermekeimtől életem legkeserűbb búcsúját vettem, nem tudtam, látom-e őket valaha az életben.

Házunkból valami tízen mentünk fegyveres nyilas kíséretben. A kapuig kísértek síró hozzátartozóink. Az utcán csapkodtak az aknák, és halálra szántan meneteltünk libasorban végig a Retek utcán és a szétbombázott Margit körúton. A nyilasok gúnyolódtak, hogy katonaszökevények vagyunk, mert nem jelentkeztünk önként, hanem az óvóhelyen bujkáltunk.

A Keleti Károly utca sarkán hatalmas, modern 5 emeletes ház pincéjébe vezettek bennünk, ez volt a Hungarista Légió székhelye. A pince rettenetes sötét, alacsony és dohos volt, majd megfulladtunk a füstben, amikor egy kémény nélküli kályhába begyújtottak. A falak mellett civil lakosság húzta meg magát, a másik oldalon katonák és sebesültek hevertek földre hintett szalmán. Egyetlen szál gyertya mellett utcai ruhában egy széken ült Mike „vezető testvér”, a hirtelen előléptetett alezredes és mellette egy írnok. Beírták adatainkat a légió naplójába. Közben rengett a ház, mert bombáztak. Keserűen szólalt meg a „vezető testvér”: Engem keresnek, ahová én megyek, ott mindig pokolgép robban, tudják, hogy ide költöztünk, a Hungarista Légiót akarják megsemmisíteni. Azután parancsokat osztott a katonáknak, és kilátásba helyezte, hogy egyik másik közülünk még ma este bevetésre megy ővele. Pár ruszkit mindenki el tud intézni különösebb kiképzés nélkül is. Aztán lehajtotta fejét, és aludt. Felkeltették, de unottan legyintett. Egy rokkant járásbírót hozott be az őrség. Miután átnézték iratait, megnyugtatták, hogy ő is itt marad, majd beosztást kap a haditörvényszéken. Különben is csak pár hétig kell még kitartani, amíg ideérnek a felmentő seregek, amelyek Budapestet biztosan felszabadítják. Később arról beszéltek nekünk, hogy a Duna parton minden este áthallani magyar testvéreink halálsikoltását, amint a tarkólövésekkel tömegesen kivégzik őket, ezért kell nekünk harcolnunk, még ha az életünket is feláldozzuk szabadságunkért.

Órák hosszat ott álltunk a pincében, míg végre estefelé jött egy szigorú tekintetű őrmester, és átkísért a mellékutcába egy nyomdahelyiségbe. Ez a pince nyüzsgött a magyar és német katonáktól, és rengeteg fegyver, lőszer és élelem volt felhalmozva. A nyomdagépek tetején deszkákon aludtak a katonák, és még egy talpalatnyi ülőhely se akadt számunkra. Társaimmal Héray, Lupkovics és Vidoviccsal ott töltöttük valahogyan az éjszakát azoknak a katonáknak a helyén, akik éppen őrségen voltak. A katonák jöttek mentek a bevetésre, és néhányszor riadó készültség is volt az éjszaka folyamán. Egy nyomdagép kézi erővel hajtva egész éjjel zakatolt. Itt nyomtattak egész Buda részére tájékoztató újságot, ami tele volt optimizmussal és a felmentő seregek emlegetésével.

 

image

 

Joksa Ferenc, az otthon keresztény alkalmazottja
Buda, XII. kerület, Alma utca 2. Zsidó Szeretetotthon

Az otthon lakói borzalmas rettegésben éltek. Szemben az iskolában egy katonai kórház működött. Átmentem, s kértem a parancsnokát, helyezze védelme alá az otthont. A tábornok kijelentette, hogy ő olyan kis pont, hogy nem tud segíteni. Javasolta, hogy forduljunk a németekhez. Az otthonba visszatérve javasoltam, hogy aki tud, inkább menjen el. Az egész napos bombázástól megrémült öregek, akik között alig akadt 70 év alatti, nem mertek útnak indulni. Aztán négyen mégis nekivágtak.   
Este 7 és 8 között nyilasok érkeztek, s kijelentették, el kell szállítani az ápoltakat. Különválasztották a nőket és a férfiakat. A nőket kivezették a Városmajorba, és a Szamos utcai oldalon hármas sorokba állították őket. Aki nem tudott járni, azt hordszéken vitték le, és letették a földre. Ekkor megszólaltak a géppuskák. Egyesek csak sebet kaptak és könyörögtek, végezzenek velük egészen. Erre három kézigránátot vágtak közéjük. Egyik robbant, s ettől tüzet fogtak az áldozatok ruhái.      
Aztán a férfiakkal is végeztek. Összesen 70 embert öltek meg.

 

Deseő László, 15 éves 
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

A szomszéd törött lábú bácsit elvitték a Gömbös Gyula úti kórházba. Még az udvaron is fekszenek a sebesültek. Újságpapírral kötözött sebekkel. Kötszer nincsen. Mariskától kaptam egy gránátvéget. Elhatároztam, gyűjtöm a repeszeket. Az óvóhelyről gyűjteményemmel együtt kidobtak. Én viszont kidobtam a gyűjtemény nagy részét, vagy 5 kg ócskavasat. A gyerekek meg megint visszahozták az óvóhelyre. Tőlük nem meri senki sem elvenni, mert akkor üvöltenek.

 

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

'45 néma tanúi

1945. január 18. Csütörtök

Kutas Péter, 7 éves

Pest, VII. kerület, gettó

Reggel volt, amikor Anyám, az egyik szobatárs asszonnyal valamiért fölment az óvóhelyről a lakásba. Az asszony fia pár évvel volt idősebb nálam. Amikor fölmentek, ez a fiú - mindig is engedetlen volt, emlékszem - engem is fölcsábított. Fölértünk, de Anyám észrevett és azonnal lezavart mindkettőnket. Én rohantam is, de a fiú nem jött, elbújt az ajtó mögé. Már a lépcsőházban voltam, amikor irtózatos robbanás rázta meg a házat. Hanyatt-homlok menekültem a pincébe. Akkor már rohantak kifelé az emberek. Ők tudták, hogy belövést kapott a ház. Aztán csak arra emlékszem, hogy anyám húga, Lili néném, lejön a pincébe, rázza a zokogás, magához ölel és odaszól a másik nagynénémnek. - Ilonka nincs többé! Abban a pillanatban még nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy nincs többé. Perceken belül megtudtam: mindhárman meghaltak. Budáról, a Várból kilőtt német akna csapódott be az emeletre, pontosan az ablakon jött be és a szobában robbant, kiszakítva az ablakot, kidöntve a falat. És megölve az Édesanyámat! Később kiszöktem a pincéből. Tudtam, hogy a halottakat a ház elé teszik ki. Reméltem, talán még egyszer láthatom Anyámat, de akkor már nem volt ott. Az utca üres volt. – Csak a vérrel vörösre festett hó meredt rám a borzalom néma tanújaként. Nem tudom, meddig állhattam ott. Aztán egyszer csak a már megszokott fegyverzajt megtörve, valami irtózatos recsegés, ropogás hallatszott. Hátranéztem: a gettó fala kinyílt és egy hatalmas acél szörnyeteg, egy szovjet tank robbant be a Síp utcába és robogott tovább a Wesselényi utca felé.

 

Déry Tibor 50 éves író 
Pest, V. kerület, Nádor utca

Mint súlyos beteg a válság után, mély álomba merülve, átaludtam az egész éjszakát. Nem hallottam meg, hogy a németek kivonultak a házból, sem hogy a hidak felrobbantak. Reggel Ajli azzal vert fel, hogy az Arany János utca sarkán láttak egy oroszt. Fölkeltem, a kapu elé álltam, Ajli pedig felment a lakásba takarítani. Jött már a második, a harmadik orosz. Az egyikkel kezet szorítottam, mondott valamit, amit nem értettem meg. Utána felkerekedtem s elindultam a Hungária szálló felé. Szokatlan csend volt az utcán, egy kihalt város hallgatása, egyetlen embert sem láttam utcahosszat. A Nádor utca közepe felé egy ház beomlott, a törmelék feltöltötte az egész úttestet s mind a két járdát, egy ló hullája hevert hassal fölfelé a téglák között. A Vörösmarty téren már öt-hat emberrel találkoztam. A sarkon, a nagy látszerészüzlet előtt néhány német katona holtteste hevert a járdán, már megmerevedett tagokkal, az egyik test a fején állt, térdben behajlított lábaival a sarki postaládának támaszkodva.

Amikor befordultam a Vörösmarty tér sarkán, a németek Budáról lőni kezdték Pestet. A házak mentén a Vadászkürt szállodáig szaladtam, behúzódtam a kapualjba. Ott már többen álldogáltak. Megkérdeztem tőlük, nem tudják-e véletlenül, hogy a Hungária szálló áll-e még. Leégett mondták. S akik benne laktak? Vállat vontak, nem tudják. Tovább futottam, szerencsésen elértem a Mária Valéria utcát. A Hungária épülete még mindig égett, vastag füstfelhő ült fölötte. Itt a dunaparti házsor védelmében már többen jártak az utcán. Mindjárt az első ember, akit megkérdeztem, útbaigazított: a Hungária lakói a szemközti ház pincéjébe menekültek.

A bejárat előtt civil kapuőrség állt, megkérdezték, kit keresek. Nem mertem kimondani a feleségem nevét. Álltam s gondolkoztam, végül a sógoromat neveztem meg. Ha a feleségem él s meghallja öccse nevét, tudni fogja, hogy én hivatom s őt keresem.

Sokáig tartott, amíg végre feltűnt a sötét kapualjban. A nyakamba borult, sírt és nevetett. Lementünk a pincébe, sorra viziteltük a rokonságot, sógoromat, sógornőmet, kislányukat, pécsi rokonukat, annak lányát. Utána feleségemmel kettesben kimentünk az utcára. A budai ágyútűz szünetelt. A Váci utcában járkáltunk ide-oda, feleségem most látta először a rommá lőtt várost. Sírva fakadt. Meg kellett volna halni, mondja kétségbeesetten, majd újra nyakamba borult, már hangosan nevetett boldogságában. Körülöttünk már fosztogatták a Váci utcai üzleteket. A Molnár és Moser drogéria kirakatából egy szilszkinbundás, elegáns nő lépett ki, karján egy nagy kosár, tele szappannal, parfőmös üvegekkel. Egy szappan a földre esett a kosárból, feleségem boldog buzgalmában fölemelte, a nő után sietett, visszaadta neki. Utána hazamentünk anyámhoz a Nádor utcába. Mérhetetlen életkedvet éreztem, nem telt bele egy hét s már éjszakánként, egy cipőspasztába dugott kanóc fényénél írni kezdtem.

 image

 

 

Pavel Luknyickij kapitány, 42 éves haditudósító
Pest, VIII. kerület, Orczy út 39.

Az Üllői úton, amikor Kispestről jövet a városközpont felé tartottam, nem tudtam, hol álljak meg, befordultam hát az Orczy útra. Az első villánál, a 39. számú háznál teherautó állt és egy őr, akit ismertem. Megtudtam tőle, hogy ebben a házban szállt meg az aknavető ezred törzse. Eszembe jutott minapi ígéretem, hogy felkeresem az aknavetősöket, bárhol is leszek. Ez valami tűzoltóparancsnok háza.

Egy kis hordó sör, jó száraz bor. Emberek jönnek-mennek. Pince. Benne a ház lakói, akik a bombák, belövések elől ide menekültek: egy 62 éves sebészorvos, egy állatorvos a feleségével, a tűzoltóparancsnok és mások. Mécsesek, összetákolt bútorok, az ablakok betörve. Hosszan beszélgetek velük vagy féltucat nyelven, főképp angolul és szlovákul, német szavakkal keverve. A városlakók decembertől már csak 150 gramm kenyeret kaptak; azelőtt, októbertől fejenként 300 grammot, továbbá 1600 gramm lisztet havonként. Vízért kútra járnak. Szűkölködnek, de nem éheznek igazán. Jelenleg a mi törzsünk katonái adnak nekik enni. Tegnap a törzs konyháján megjelent egy fiatal nő: „Adjatok ebédet, aztán megbaszhattok, amennyiszer csak akartok.” – mondta oroszul. A szakácsok kővé dermedtek, adtak neki enni, aztán elkergették.

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény. A betiltott 8 Órai Újság volt szerkesztője, szatirikus írásai miatt a megszállás óta különösen keresett személy, katonaszökevény.

Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum.) 

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Ikervillánk padlása szétlőve. Sok veszekedés nálunk.”

K.-ék körül egyre több zűrzavar. A mélybunker lépcsőkarfáján sorban lógnak kolbászok-szalonnák, az ő bugris bendőjük éléstára. Jó. De amikor Bajor Gizi kér tőlük pár tojást, szemrebbenés nélkül tagadnak: „Nincs édesem, sajnos nincs.” Én tudom, egész ruháskosár tojást őriznek két gerenda közt. Nincs tojás? Nohát, akkor ne is legyen… Valaki, amikor a ház egész népe a rádió körül ült, egy vasalót dobott a kosár tojásba, kész a rántotta, tessék… Mai napig nem tudta senki, ki volt a tettes. Most íme, vallok.

Deseő László, 15 éves 
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

A nagybátyám már három hete nem mosakodott. A sok piszok olyan jól áll neki, hogy még két méterről is szenes zsáknak látszik.

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december karácsonyától orosz kézen)

Délelőtt felmentem ahhoz a bizonyos Major úrhoz, aki rendőr-főkapitánnyá léptette elő önmagát. Úgy csinálta, hogy kiment Pesthidegkútra (az oroszokhoz). Azt állította, hogy 6-8000 főnyi alakulatot szervezett a német uralom alatt. Mikor megkérdeztem, mi volt a foglalkozása, meglepően kedvesen sikerült elmosolyodnia, s így felelt: csavargó.

 

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

Pesti gettó felszabadulása

1945. január 17. Szerda

Hindy Iván tábornok, Budapest magyar katonai parancsnoka, 54 éves.  

Jelentés a Sopronban tartózkodó honvédelmi miniszternek és a vezérkari főnöknek.

1. Pest hídfő déli részein csak támpontok tartják magukat. Tovább fokozódó ellenséges nyomás esetén rövidesen Budára is hasonló sors vár. 2. Az állandó bombatámadások, aknavető és tüzérségi tűz az összezsúfolt csapatokban felbecsülhetetlen károkat okoznak. 3. Utcákat óriási törmelékhalmazok torlaszolják el. Eltakarításuk kilátástalan. 4. Vízszolgáltatás megszűnt. Kevés számú kútnál óriási torlódás. 5. Tetvesség rohamosan terjed. 6. Sok német katona polgári ruhát szerzett be magának. 7. Vitéz Kalándy altábornagy súlyosan megsebesült. 8. Csapatok harcértéke óráról órára romlik, különösen szembetűnő ez a német csapatoknál. 

Deseő László, 15 éves. 
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Már csak 2-3 napra van vizünk. A vizet pedig nagyon messziről kell hozni.

3/4 11-kor egy iszonyatos dördülés, és utána még egy csomó. Felszaladok az óvóhelyről. Semmit sem látok, minden tele van porral. Kb. 2 perc múlva kitisztul, úgy látom, eltűnt az utca túloldalán lévő ház, de később rájövök, áll még a teteje is. Végeredményben a valóság az, hogy három bomba találta el. Az alatta lakókat betemette. Az egyik felénk eső oldali fala maradt meg egy kevés tetővel rajta. Rohannak Édesapámék a szomszédokat kiásni. A pályaudvaron álló petróleumos és lőszeres vonat telitalálat következtében kigyulladt. Erős sercegés hallatszik. A füstöt erre fújja a szél. A pályaudvaron velünk szemben álló raktárakat a németek istállónak használták. Ezek is teli találatot kaptak. Mindenfelé döglött lovak. A németek pisztollyal lövik agyon a megsebesült lovakat. Nagyon ronda látvány. Az embernek elszorul a szíve. Izgulok a szomszéd miatt. A szomszéd lánya, Marika is be van temetve. Négy gépkocsis katona ássa őket. A szomszéd épp a másik szomszédnál tartózkodott, és most ő is izgatottan várja, hogy a családja napvilágra kerüljön. Közben sír. Utálom, ha egy férfi sír. A lakás teljesen tropa. Minden ajtó széjjeltörve. Ablakok lógnak. Várjuk, hogy a ház is meggyulladjon valamelyik pályaudvari szikrától, de csak nem akar. Az ablakban állok, és figyelem a pályaudvart. Romantikus látvány. Sajnálom a lovakat.

Végre leástak a szomszéd ház óvóhelyére, de addig már nem volt bent senki, mert kiköltöztek a vészkijáraton keresztül. Tetőnk nincs. Az előszoba ajtót betörte a szomszéd ház egyik idevágott darabja. Csak az nem jön be a lakásba, aki nem akar. Kerítésről már álmodni sem merünk. 
12-kor már a szomszéd ház tetejét lopták az emberek tüzelőnek. Ki gondolta volna ezt 10 órakor? 

Egy ember akart a szomszédban öngyilkos lenni. Romantikus lélek lehet. Morfiumot kért. Nem kapott. Így hát hagyta magát lebeszélni. 

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

11 óra. K. Marci jött a Mester utcából, s hozta a hírt, hogy a németektől megtisztított részeken már szabad a közlekedés. Romba dőlt, kibelezett házak, egyetlen ép ablak, zsalugáterek kinyomva, elferdítve, szétlőtt kocsik, tankok, lóhullák, emberhullák, feltört boltok, melyekből széthordják az árut, elhányt csomagok az utcán, ő maga is felszedett egyet, valami ruhaféle volt… nincs egy ép pont az úton, amelyen idáig jött. Egy hentesüzlet előtt nagy tömeg állt, mert néhány katona a hentes zsír- és szalonnakészletét osztotta szét, hátrébb terelve a tolakodókat, és előnyben részesítve a hátrább állókat.

Tiborral és Gyulával elhagytuk pinceodúnkat, és kiléptünk az utcára. A Horánszky utca, ahogy végignéztünk rajta, egy lupustól szétrohasztott tetem undorító, elszomorító látványa. Üveg-, drót-, malter-, téglatörmelékeken oson át a fal mellett néhány sápadt alak, a kapu alól a pincék fölmerészkedő, elcsigázott lakossága les ki kíváncsian az utca végén munkálkodó oroszokra. Egy nehéz ágyút tolnak át az oroszok a Horánszky utcából a Sándor utcába. Intenek, hogy segítsünk. Nekifeszülünk az ágyúnak, és toljuk; nem nehéz munka. Tibort felismeri egy kapu alól az unokahúga, odainti. Ha németeket hagyott volna így ott, belelőttek volna; a tovaris keveset törődik vele. Viszont az én munkámmal láthatóan meg volt elégedve. Közben, ahogy ezt írom, szakadatlan ágyúzás, mely a pincefalakat is megremegteti. Az ágyúzásból világosan kihallszik az én ágyúm szava.

image

Egyelőre még lenn tanyázunk; nem is nagyon tanácsos az utcára kibámészkodni, mert egy eltévedt golyó épp az előbb sebesített meg egy járókelőt. Az utcán magyart és orosz nyelvű hirdetmények láthatók, melyek a magántulajdon érintetlenségét garantálják, szigorú büntetéssel sújtanak mindenfajta erőszakot, és felhívják a lakosságot, hogy minden tudomására jutó esetet azonnal jelentsen a kerületi parancsnokságnál.

A házba egy őrnagy állított be kíséretével. A földszinten rendezkedik be, ahol az elfogott németeket készülnek kihallgatni. Egy magyar jezsuita páter a tolmácsuk. Az őrnagy a földszinten igényelt egy írószobát és a pincében két helyiséget. Amikor megmutatták neki a pincebeli helyiséget, ahol a fűtő tartózkodott gyermekeivel, és közölték vele, hogy ezek majd más helyiségbe költöznek, az őrnagy kijelentette, hogy nem szeretné, ha a gyerekeket háborgatnák, maradjanak.   

Déry Tibor 50 éves író
Pest, V. kerület, Nádor utca

Anyám azonban már megunta a kényelmetlen pinceéjszakákat, zúgolódni kezdett. Az oroszokra is haragudott. – Már három napja hallom, hogy elértek a Keleti pályaudvarhoz – mondta mérgesen – hát miért nincsenek még itt? Amikor 1919-ben visszajöttünk Savanyúkútról, a nyaralásból, taxissztrájk volt s gyalog mentünk haza a Wesselényi utcába. Egy óráig sem tartott, nem hogy három napig! 

Kovács X. Ferenc vezérkari százados
Pest, V. kerület

Éjjel még a Szent István körútig gyalogoltam és járogattam végig a különböző pincéket, melyekben magyar alakulatokat sejtettünk. Általában mindenhol az oroszokat várták, nem nagyon akartak Budára jönni. Az egyik pincében egy repülőtiszt szemtelenül, vigyorgó pofával felelt vissza, hogy neki véget ért a háború. Nem tudtunk vele mit csinálni.

Vajda Alajos alezredes, I. páncéloshadosztály 
Pest, V. kerület

Durva káromkodások magyarul és németül. Teljes fejetlenség. Ez fokozódik, amikor egy szűk utcában égő palota előtt kellett elhaladni. Már nem is tudjuk, hol járunk, az oszlop sodor magával, abból kitörni nem lehet, de nem is tanácsos, mert nem lehet az áradatba besorolni. Az égő épületek ontják a forróságot, ablakkeretek, különböző égő fa épületalkatrészek hullanak a gépjárművek közé. A gépjárművek közt több gyalogos egység is halad. Motoros német tábori csendőrök igyekeznek valamilyen rendet teremteni, de nem sok sikerrel. Tíz-húsz méterenként megállás, újabb torlódás. Most már meredek röppályájú mozsár- és aknavető lövedékek is itt-ott becsapódnak. A szörnyű detonációba géppisztolysorozatok is vegyülnek. Ki tudja, kiket és miért lőnek agyon? Közben természetesen sokakat találat vagy repeszdarab ér. A sebesültek jajgatnak, némelyik üvölt fájdalmában. Csodával határos módon valahogyan mégis kijutunk a Lánchíd pesti bejárata előtti térre. Ott valóságos tűzijáték fogad. Szinte nappali világosság az éjszakában. Óriási lyukak tátonganak a hídon, melyeken keresztül a vizet látni. Az egyik ilyen lyukban egy beesett, de valahogy fennakadt német katonai személygépkocsi hátsó része mered az ég felé. Az eleje mélyen a lyukban, utasai biztosan elpusztultak. Másik helyen aknától telitalált tehergépkocsi égett. Alig lehetett kikerülni. Mindenfelé hullák hevertek szanaszét, volt amelyiken már sok-sok gépkocsi keresztülment.

Pest, V. kerület, Városház utca 

„König Imre tanú lép a tárgyalóterembe. Január 17.-én Csöpike vezényszavára dördült el a nyilas brigantik sortüze a Városház utcában, a tanú is az áldozatok között volt. Súlyos sebbel bukott a földre, és hóhérai azt hitték, vége van. Ennek köszönheti életét. Elmondja, hogy – a többi között – egy anyát két ikerleányával összekötözve végeztek ki mellette. Az egyik kisleány – körülbelül nyolcéves lehetett – csak megsebesült. Könyörögve kérte az egyik nyilast: – Én nem haltam meg, kérek még egy golyót. – Megkapta. 
A tiszta tekintetű vádlott, aki most kéztördelve, kétségbeesetten ül a vádlottak padján, lőtt az anyja és a testvére után meghalni kívánó ártatlan gyermek szájába.

Tizenkét esztendős kisleány, Mendelovits Ágnes az újabb tanú. Anyjával együtt vitték a Városház utcai kivégzésre. Anyja ott halt meg mellette, maga egy váll-lövéssel úszta meg a „nemzetmentők ” sortüzét. Aztán ő is halottnak tettette magát, és így látta, hallotta, amint a megváltó halált jelentő golyót kérő kis unokahúga szájába lőtt a 23 éves Salzer Vilmosné, Csöpi.” A „nemzetes asszony” öccse zsidó származású feleségét feljelentve került kapcsolatba a mozgalommal. 

Pest, VII. kerület

A szovjetek éjjel elérik a gettót. Az ott felállított légvédelmi ágyúüteg legénysége, a közeli zsidókórház orvosának javaslatára, befekszik a kórházba. Egyenruháikat a kórház kazánjában elégetik.

 

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

"Védett" házak

1945. január 16. Kedd

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos

Pest, VI. kerület

A robbanások hangjáról el kell még valamit mondanom. Ez a hang idegtépő. Halálosan fenyegető. De még ennél is szörnyűbb a repülőgép búgása. A robbanás valami olyasmi, hogy társul hozzá az a rögtöni felismerés: ettől életben maradtam. De a repülő zúgása maga a kínhalállal való fenyegetés. Várakozást kelt: no most, most mindjárt jön a robbanás és testestől-lelkestől ezer darabra szakadsz. Éjjel, amikor még nem alszom, még mindig elképzelem, hogy no most zuhan lefelé a bomba, pontosan ránk és… jaj, talán már nem is élek.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász. A Nyugat alapítója, szerkesztője, kiadója, mecénása; a parlament felső házának választott tagja 1931-1935 között; 1917-től az 1938-as zsidótörvényig a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezérigazgatója. A német megszállás, 1944. március 19. óta hamis papírokkal bujkál. 1934-ben Hitlerről írt könyve miatt nagyon keresett személy.

Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium) 

Hajnali két órakor az oroszok megszállták az iskola épületét. Így történt: néhány perccel kettő előtt az inspekciós szolga jelentette, hogy erősen kopognak az ajtón, nem tudja, németek-e vagy oroszok. A két Józsi fölkelt, a többiek követték példájukat. Én, látogatás előérzetében, már felöltözve feküdtem le – mire felkészültünk, az oroszok már benn is voltak, és beállítottak a pincébe. Csak hangosfilmmel lehetne híven visszaadni az erre következő jelenetet. „Civiliszki”, „nye germanszki”, „magyarszki” „mio vasi” – egy szavukat nem értettük, egy szavunkat nem értették, de látták őszinte örömünket. Puskák és németek után tudakozódtak, és elindultak a pince átkutatására. A vezetőjük – egy jól megtermett, rokonszenves arcú, kitűnően ruházott fiatal kozák – velünk maradt. Cigarettával kínáltuk, nem fogadta el, mutatta, hogy van neki elég cigarettája, szivarja is. Dixi cica vonta magára figyelmét, kedvesen eljátszott vele, a nagymamának is mondott néhány kedves szót, s megállapította, hogy a pincei kép igen artisztikus. Ria legalább így értette; lehet, hogy egészen mást mondott. Közben Tibor, szárnyaló hálóingben, papucsban és lebegő hajszálakkal a szomszédos pincehelyiségekbe vezette őket. A nagybeteg Kati iránt meleg érdeklődéssel voltak, és az egész ellenőrzést kedvesen, figyelmesen végezték. Józsi és Elvira abba a helyiségbe kísérték őket, ahol a katonai holmik vannak letéve. Van-e fegyver itt? – kérdezték. Nincs, volt a felvilágosítás. Józsi így tudta. Belenyúlnak az autógumi belsejébe, kézigránátokat találnak ott. Semmi baj. Az egyik oroszt, aki bajonettjét határozottabban mozgatja, a kozák vezető leinti. Aztán kiadták az utasítást, hogy mindenki nyugodtan feküdjön le, ők felmentek a földszintre telefont szerelni. „Milyen szervezőképesség!” – mondottuk volna, ha a németek így látnak a dologhoz! Lefeküdtünk, az oroszok ötig dolgoztak, s akkor elmentek. Hét órakor új csapat jött, románok. Kevésbé szívesek, mint az oroszok, de egészben véve korrektek. A fontos ezeknél is a „germanski”-k keresése volt. Egy óra múlva ezek is elvonultak.  

A németektől való megszabadulás érzése azonban korántsem bizonyult olyan nagy érzésnek, mint én azt gondoltam volna. Rákosi anekdotája a parasztfiúról, aki a nyílt óceánra kerül, jut eszembe. „Mit szólsz ehhez a vízhez? – kérdik tőle. „Nagyobbnak gondoltam”- feleli. Valami fásultság lesz úrrá rajtam, valami bénultsága a léleknek – mire fog ez fölengedni?

 

Kende Éva, 18 éves
Pest, XIII. kerület, egy védett ház

Reggel valaki azzal kopogott be abba a lakásba, amelyben tartózkodtunk, hogy az egyik lakótárs hajnalban az utcán olyan katonát látott, aki nem volt sem magyar, sem német, tehát csak orosz lehetett. Nagyon izgatottak lettünk, és mi is lementünk a pincébe. Rövidesen tényleg be is jött oda két oroszul beszélő katona. Fegyvert és katonaszökevényeket kerestek. Persze, hogy ebben a mi zsidó házunkban semmi ilyen nem volt, ezzel szemben nagy ováció fogadta a jövevényeket, sírva ölelgették őket. Valaki azt is rögtön közölte, hogy „Ja jevrej.” Ez a katonákból nem váltott ki viharos örömöt, viszont az illetőnek a karóráját, amelyet eddig valahogy megőrzött a nyilasok elől, rögtön elvették. 

Az utcákon alig járt valaki; lövedékek süvítettek, és az ágyúzaj is erős volt. Hideg, ködös idő, félelmetes világ vett körül. Nagyon siettem, olykor futottam a mindössze néhány perces gyalogút alatt. Szívszorongva léptem be a Légrády Károly utcai sötét házba, amelyet ekkor már senki nem őrzött. És mit láttam a mintegy tíz nappal azelőtt elhagyott közös lakásban? Néhány ismeretlen öregember tett-vett, az én fejkendős nagyanyám pedig egy alacsony vaskályha előtt egy kis lábasban valami rántásfélét kavargott. Amikor beléptem, nekem háttal állt, hallani pedig nem hallhatott – süket lévén. Boldogan megkopogtattam a vállát, és megcsókoltam. Minden csodálkozás nélkül felnézett rám szelíd arcával, és azt mondta: „Mi van édes fiam?” „Nagymama! Vége a háborúnak, a németek kitakarodtak!” – kiabáltam a fülébe. „Igen?” – válaszolta ő, elfordult, nem kérdezett ezután semmi mást, és tovább kavargatta a rántást.   

image

 

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december karácsonyától orosz kézen)

Már 9-re be akartam menni a Nemzeti Bizottságnak nevezett karavánszerájba, de 12 lett belőle. Fát kellett vágni, vizet kellett behozni. Aztán feljött a kaukázusi őrmester, és mutogatta az ablakon a szőnyeget. Megijedtem: azt hittem, ágyútakarónak akarja használni. Magyaráztam, hogy drága holmi. Lementem vele, gondoltam szólok a hadnagynak. Hát odavisz az ágyújához, kiszed a hóból egy nagy piros szőnyeget. „Ezt magának adom – mondta –, piszatyel haraso cselovek.” Szorongattam a kezét. „De mit adhatok én magának?” Elmosolyodott: „Rucka, malinka rucka.” Ezt a szót még sosem hallottam, de rájöttem, hogy a múltkori töltőtollra gondol. Ez volt ugyanis az a katona, aki feljött, és el akarta vinni a lámpát, töltőtollamat és a bicskámat, s Josette visszakönyörögte. Segített felcipelni a szőnyeget. A lépcsőn megálltam. Nem fogadhatom el. Nevetett. Dehogyis. Gondolt ő erre is. Ezt még Romániából hozta magával. Nem sokat értek a szőnyegekhez, azt hiszem, szmirna. Szép vörös és használatlan. Odaadtam érte a tollat, erre még adott petróleumot, és ígért kenyeret.

 

Fenyő Miksa 
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Délután 4 óra. A küzdelem közvetlen közelünkben folyik. Azt beszélik, hogy az oroszok még nem jutottak túl a Horánszky utcán, s hogy az 1. számú ház még német kézen van. Borzasztó lenne a visszaütés. Egy pincebeli ember ront be: a pinceablakon magyar katonák ereszkednek le a szomszéd házból. Nem tudni mifajták, úgy látszik menekülni próbálnak az orosz elől. Ebből baj lesz mindannyiunkra. Izgalom. Azután lecsillapodunk: orosz katona kíséri a magyarokat, foglyok. Vagy megadták magukat, vagy pedig egy kiürített hadikórház betegei – mert sok kötéses katona van közöttük. És éjjel mi lesz? És holnap mi lesz? Nem kívánom viszontlátni a nácikat: ez idő szerint egyetlen pozitív életprogramom.

Társaim pillanatnyilag megnyugodtak. Menüket állítanak össze. Az egyik disznókarmonádlit kíván káposztával és töpörtyűs pogácsát. A másik húslevest tortellinivel, utána foglyot lencsével és túrós palacsintát. Ria párizsi ebédet állít össze: osztriga, oeufs á la Bercy és gyümölcstorta. A feketekávéban teljes a megegyezés. Tibor, hogy elzavarja ezeket a víziókat, egy tortaszeletet állított a menübe, melyet hagymás késsel szeleteltek.

 

Déry Tibor 50 éves író
Pest, V. kerület. Nádor utca

Akkor már hallottunk arról, hogy a németek utcáról utcára hátrálva, minden házat külön megvédenek  s némelyikünk azt is tudni vélte, hogy az egyik épségben maradt balkonunkon gépfegyverállást akarnak kiképezni s a pincét is védeni fogják. A megrémült lakók elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek a vezénylő tiszthez. Kísérőnek engem osztottak be a légóparancsnok mellé. Ez a választás igen mulatságos módon, már az erőviszonyok hirtelen átbillenését jelezte, mint ahogy ezt megelőzőleg is – abban a mértékben, ahogy a front a Nádor utca felé közeledett – a lakók már egyre udvariasabbak s előzékenyebbek lettek anyámhoz. Hogy a németek végképp elvesztették a háborút, azt abból tudtam meg, hogy egy nap a házfelügyelőné előre köszönt nekem.

Odafönt, a földszintes lakásban, ahol estefelé a tisztet felkerestük, az elülső szobában egy házbeli asszony kávét főzött a katonáknak, akik agyongyötörve, ájult fáradtságban, szétvetett tagokkal, szinte tehetetlenül feküdtek a szoba padlóján. Többnyire fiatal gyerekek voltak. Nemhogy gyűlöletet, inkább szánalmat éreztem irányukban. Valószínűleg fiatalságuknak szólt. De részvétem alatt a lappangó harag s megvetés, mely az egész nép ellen fordult, még sokáig gerjesztette indulataimat. Szóról szóra emlékszem arra, amit akkor az egyik fiatal katona mondott nekem, száraz kétségbeeséssel hangjában.
- Wir schaffen’s nicht mehr - mondta poroszos kiejtéssel, - sie sind zu stark.
Hogy nem bírnak már az oroszokkal, azaz: hogy megmenekültem.

 

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

A pesti szállók égnek

1945. január 15. Hétfő

tumblr_inline_ni4lcgv11r1t7a2fy.jpg

Szabó Borbála 24 éves fűzőkészítő
Pest, VII. kerület, gettó

Nagyon rosszul alszom éjjelente, de reggel, amikor elaludnék, megint olyan pokoli a zaj, hogy jobb fölkelni és kimenni a térre néző utcai szobából. Most reggel is arra keltem fel, hogy egy gránátnak a szilánkja áttörte az ablaküveget helyettesítő deszkát, és eltörte az asztal egy részét. Az emberek nagy része lerohant a pincébe, de mi itt fönt várjuk meg a sorsunkat. 

Nagyon vigasztaló tudat számomra, hogy rendőrök vannak a gettóban (nem csak zsidó, de „Magyar Kir.” rendőrök is!), és a nyilasok már nem garázdálkodhatnak kedvük szerint. Tegnap is akart valahol 4 nyilas némi egyéni akciót lebonyolítani, de a rendőrök közbeléptek, és megkötözve vitték őket a gettón végig.

 

Halpern Mór
Buda, XII. kerület, Városmajor utca 64-66, Bíró Dániel Kórház

Ismét eljöttek és megnézték, hogy a kivégzettek közül él e még valaki? Emlékezetem szerint kábé még 4-en éltek, ezekbe ismét golyó röpítettek, hogy alapos munkát végezzenek. Az áldozatok száma 150. Ezeket azután a nyilas recept szerint kirabolták. Utána az egész kórházat kifosztották. Nevezetesen elvitték az ágy- és fehérneműt, konyhaedényeket és felszereléseket, gyógyszereket és minden néven nevezendő felszerelési tárgyakat, amelyek csak megmozgathatók voltak. Meg kell jegyeznem, hogy ebben a gyalázatos akcióban a környék lakossága is részt vett, mert mint Csáky-szalmáját hordták szét a kórházból az összes kezük ügyébe eső holmikat.

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Megint csöndesebb a nap a tegnapinál. Már persze eddig, déli fél tizenkettőig. Éjjel felébredtem, mély hangú morajokat hallottam. Az ilyen hangokon nehéz eligazodni. Azt sem tudhatja az ember, hogy nemcsak képzelődik-e. Az is megesett már velem, hogy hadi zaj mormolásának véltem valamit, amiről kiderült, hogy V. derék hölgyünk egyenletes, de elefánthoz méltó hortyogása.

Egy fiatalember az ötödik kerületbe jár valahová. Kerülgetem a pontos meghatározást, hátha feljegyzéseim napvilágra kerülnek. Ma is elindult tíz órakor. Egy óra múlva érkezett vissza. Amerre járt, minden percben robban egy-egy gránát. Néha négykézláb mászott, máskor hason csúszott az utcákon át.

Tegnap esti hírek szerint, amiket egy hadimunkás hozott, az oroszok már a Bajza utcánál vannak, a Józsefvárosban pedig a Német utcánál. Más közlés szerint a hatodik kerületben a Munkácsy utcánál folyik a harc.

tumblr_inline_ni4l3agwu01t7a2fy.jpg

C.-né elmondta, hogy tegnap este lenn aludt a pincében. Tíz óra tájban nyilasok jelentek meg a házban, és razziáztak. Zsidókra vadásztak, mindenki igazoltattak. G.-né félvér, igen zsidós arca van, a rendeletek szerint zsidónak számít, mert zsidó volt a férje. De vannak a férje kereszténységét igazoló hamis iratai. A nyilas megnézte az iratokat, megnézte G.-nét, és azt kérdezte:
- Mennyibe kerültek ezek az iratok.
 Ő mosolyogva felelte:
- Sokba.
A nyilas nevetett, visszaadta az iratokat, és ment tovább.

Kedélyes esetnek is elfogadhatja ezt akárki. De én megrémültem. A szívemben éreztem valami furcsa, mélységes fájást. Amilyent ájulás előtt érez az ember. Még most is igazoltatnak! Razziáznak! Ezen jár az eszük. Van rá idejük. Van hozzá lelkük. Ebben a percben kezdődött el az igazi félelmem. Abban a percben tudtam meg, hogy feleségemet még mindig halálos veszedelem fenyegeti. Hogy az a nyilas elnéző volt, az igazán kivételes eset, ezer eset közül egy, ha így zajlik le.

Ettől kezdve úgy fájt nekem a pince, és fájt a környezetem, mint ahogy a szívgörcs fáj. Megkönnyebbülés volt, amikor újra elkezdődött az ágyúzás, bombázás, repülőgépek zúgása, és G.-nét elhagyva siettem haza. Nem mondom el a feleségemnek, amit hallottam. De nem engedem őt ki az utcára. T.-ről, aki katona, feltételezem, hogy kiáll a zsidókért, és talán tud is valamit tenni, ha kell. Igen ügyes ember, nehéz ügyeket igen jól szokott elintézni. Az az ember, akiről pestiesen azt mondják, hogy remek dumája van. Elintézi!

Ha igazi emberek volnánk, akkor nem kellene rettegnünk. Fegyver lenne nálunk, vagy ha nem, hát kés, balta, kalapács, akármi és nekimennénk a nyilasoknak. Megölnénk néhányat. Az egész városnak így kellene védekezni.

G.-néhez különben kenyérért mentem. Már hogy ő nézzen be a pékhez, neki ad, jó ismerőse. De addig halogatta a mozdulást, amíg otthagytam. Nem csodálkozom a húzódozásán. Egészen meghülyült a félelemtől. Rosszkedvű, nem működik az agya, csak maga elé meredve néz, bármit kérdezek tőle, nem ad feleletet, mindig megkérdezi: tessék? Pedig okos asszony, mindmáig nagyszerűen állta a viszontagságokat.

É. arca is sápadt, a tekintete riadt. Ha találkozom vele, mindig sóhajt egyet. Én előtte nem sóhajtok, de ha egyedül vagyok, minden öt percben hangosan mondom: Jaj!

 

Pest, V. kerület

Az esti órákban András Sándor ezredes, a 10. gyaloghadosztály parancsnoka és Botond Béla őrnagy, vezérkari főnök tiszti gyűlést tartott a Dorottya és Wurm utca sarkán épült Magyar Általános Hitelbank pincéjében, majd utána szűkebb körben bejelentették, hogy a németek elvesztették a háborút, felvették a kapcsolatot a túloldallal, és részükről befejezték a harcot.  
Távozás előtt András még megkérdezte 
- Van még valami a reprezentációs ládában?
- Egy kevés szesz, élelem, cigaretta és szivar. 
- Oszd szét a legénység között! – mondta, azzal távozott.

„Amikor elhagytam a bank pincéjét és kiértem a Vigadó térre – nérói látvány fogadott: a Duna-parti szállodák égtek. Kedvenc helyem a Hungária szálló is lángokban állt. A sötét budai oldal kísérteties hátteret nyújtott a lángoknak.

Első kihallgatásomra egy Népszínház utcai óvóhelyen került sor. Egy ezredes kérdezett ki. Kihallgatásom közben hátul összefogott kezemről valaki le akarta csatolni a karórát. A tolmácshoz fordultam, kérdezze meg az ezredest, hogy az órát emlékül átadhatom-e az illetőnek. Az ezredes rákiabált őrzőimre. Az óra tulajdonomban maradt. Miközben további sorsomra vártam, egy őr köpenyem zsebébe nyúlt. Kezét megfogtam és azt észleltem, kekszet tett a zsebembe.”

 

Az összeállítás 3 évvel ezelőtt jelent meg utolsopercek tumblr-oldalon. Az eredeti tartalmat változtatás nélkül közöltem. Az oldal elérhetőségét itt találjátok: https://utolsopercek.tumblr.com/  

süti beállítások módosítása